Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

JÚDÁSNAK IGAZA VAN

Andrew Lloyd Webber – Tim Rice: Jézus Krisztus szupersztár / Miskolci Nemzeti Színház
2022. okt. 24.
Persze, Júdásnak nincsen igaza: nyavalyás harminc ezüstért elárulja a barátját. Ez megbocsáthatatlan – ő sem tudja megbocsátani önmagának sem. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Júdás: Rózsa Krisztián

A miskolci színpadon a domináns díszletelem egy hangfalépítmény, rajta a felirat: Messiás. Akire évezredek óta vár az emberiség egy jelentős része. Nem spoilerezés, ha elárulom: ebben az előadásban sem jön el… Horesnyi Balázs díszlete sokat tud a forgóval, ígér, nem tartja be, és ez pont így van jól.

Persze, ott a film – ha belegondolunk, nem is egy film, hanem több, amelyek közül nem egy világraszóló botrányt keltett –; Norman Jewison rendezésében az amerikai hetvenes évek trendi fiataljai (hippik?) eljátszották a bibliai történetet, Jézus Krisztusét, remek zenével, pompásan éneklő színészekkel (Ted Neeley Jézusa híven hozta a hagyományos megjelenést és gesztusokat, a Júdást éneklő Carl Anderson meg persze fekete) és nagyszabású díszletben. Kedveltem ezt a mozit, bár drámát nem találtam benne, csak ezt a szomorú mesét.


Jelenet az előadásból

Miskolcon Szabó Máté a drámát teszi elénk; mégpedig nemcsak Jézus drámáját (aki, akárcsak Jónás, „rühellé a prófétaságot”), hanem Júdásét is, aki nem antagonistája és nem is tanítványa Jézusnak, hanem a kérdőjel mellette, a kétely, a külső szem. És még valami: az elnyomott ambíció: „miért nem lettem olyanná, mint ő”…

De nemcsak a dráma eleven itt, hanem a konfliktus is: Júdás látja – és jól látja –, hogy a fellelkesült tömeg kényszerpályára tolja Jézust, a szupersztárság felé, de valójában nem érti őt. „Megszállott bagázs”, mondja a tömegről, és mint a történet közismert folytatása és vége árulkodik róla, ingatag is, a csordaszellem és a tömegpszichózis foglya. Jézus is látja, mondja is, hogy a saját népe sem érti őt, de Júdás minden óvása és figyelmeztetése ellenére emelkedik a szupersztárság felé.


Jézus: Börcsök Olivér

Látványos minden, etetve van a szem és a fül: az énekkar és a tánckar profi, mint errefelé rendesen, és jól hozzák azt a bizonyos tömeget is, ami inkább massza, semmint egyének, egyedek összekapaszkodása.

A háttérben – az előadásban persze előtér ez is – ármánykodik az egyház: a zsidók főpapja, Kajafás éppúgy nem tűrheti egy jöttment fölemelkedését, mint Heródes, a zsidók királya. Paradox vonása a bibliai történetnek, hogy a római helytartó, Pilátus az, aki nem találja bűnösnek Jézust, de hát „mossa kezeit”, mint tudjuk, miután a tömeg a szupersztár halálára voksol.

A miskolci előadásban Júdás figurája, vagyis Rózsa Krisztián játéka a lendület és a megtorpanás ellentétére épül, a szó szoros értelmében is: hol tétován áll oldalt vagy középen, hol végighasít a színpadon. De mondhatnám a hang és csönd váltogatását is; az éneke érzelem- és árnyalatgazdag, de némán is súlyosan van jelen Jézus útjának minden állomásán. Igazi formátumos, alaposan végiggondolt alakítás az övé: a cselekvő antihős, aki az árulástól megroppanva, a szomorú, de kiszámítható véget látva megkérdezi, „kezdhetnénk-e újból”. Hát nem. Övé itt a tragédia, mert élnie kell, együtt önmagával.


Mária Magdolna: Czvikker Lilla és Júdás: Rózsa Krisztián

Börcsök Olivér áldozati Jézus: mintha sem kedve, sem ereje nem lenne az aktív irányításhoz. Szépen sodródik a szereppel, jól játszik, jól énekel, csak valahogy fékezett habzású az egész alakítás. A színész erősebben húz az ikonikus figurában az ikonhoz, mint a figurához, de a végén, mármint az ő élete végén Börcsök némi számonkérő indulatot visz bele, amikor ingerülten faggatja urát és teremtőjét, hogy mi a fenének kell meghalnia. Mert ő nem tudja, amit mi már igen: a halálából megszületik a kereszténység.

Mária Magdolna egyre altatná a csodatevésben és szupersztárságban megfáradt Jézust – hát ebből nehéz megcsinálni egy saját drámát. Czvikker Lilla mintha valamelyik közismert festményről – nem a Rubenséről, nem is a Titianóéról, talán leginkább El Grecóéról – lépett volna le; csupa fájdalom, szinte kezdettől fogva siratja Jézust.


Pilátus: Lajos András. Forrás: Miskolc Nemzeti Színház. Fotó: Éder Vera

Lajos András Pilátusa finoman, távolról, de azért egyértelműen megidézi korunk funkciját – ebben persze a lilába hajló öltöny is segíti, hozzáigazítja, fegyelmezettre veszi a vonásait is, mintha azt mondaná: tennék, ha lehetne. Szóval tényleg mossa kezeit.

Rendben vannak a többiek is: egy-egy jelenet jut nekik inkább, mintsem vonulat.

Füzér Anni jelmezei játszanak a korhű és modern keltette feszültséggel – bár valaki megjegyezte, hogy a bermudás Jézus kis túlzás azért. Nekem tetszett a kortalan fehér ing – és jól megköpködi az istenadta nép vérrel –, meg a derékra kötött hoodie is; a kapucnis pulcsi Júdásnál szélesebb spektrumon játszik, a felhúzott kapucni maga az elhatárolódás.

Dicstelen a vég. És nem, nem pusztán azért, amit már az elején tudunk, hanem mert egy remek rendezői ötlet révén a történet elfut a jelenig: egy villanásszerű részletben élőképszerűen megelevenedik az egyház immár többezer éves bűnlajstroma. Nem mesélem el – látni kell.

Az egészet, amúgy. Erős, a társulat és a színház jó formáját mutató előadás, amelyben a közismert mesét felülüti a dráma, amelyhez közünk van.

Az előadás adatlapja a színház honlapján, itt található.

 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek