Kultúrtörténeti guide – e műfaji megjelölést választotta új kötetének a Fekete Sas Kiadó, s hamarjában mi sem tudnánk érzékletesebben összegezni az Andrássy utat bebarangoló kiadvány jellegét. Várostörténet és műemlékek ismertetője, híres lakhelyek és építészeti stílusok lajstroma, személyes benyomások, száz év előtti anekdoták és kötelezően említendő alapinformációk summája ez az okos, gusztusos küllemű, pompásan illusztrált vezető. S ami tán a legfőbb: hivatását betöltő munka, s mint ilyen, valóban élményfokozó segédeszköze lehet az Andrássy úton és környékén megejtett sétánknak.
A Fazakas István szerkesztette – és Saly Noémi informatív, s egyúttal hangulatteremtő bevezetőjével induló – kötet egy-egy épülethez kötődő, s változatos közelítésű szócikkei majd’ mindannyiszor elismerésre méltó tárgyismeretről, sőt –szeretetről adnak bizonyságot, és egyúttal stilárisan is biztosan üzemelő szövegeket kínálnak a kíváncsi barangoló számára. A hasonnemű vállalkozásokból alkalmasint kiküszöbölhetetlen típushibákkal persze elvétve itt is találkozhat a skrupulózus olvasó, ám az alant következő megjegyzések érdemben korántsem csökkentik összességében váltig lelkes elismerésünket. A tárgyi tévedések körébe sorolható példának okáért, hogy az Operettszínház épületénél emlegetett Bob herceg és Gül baba bemutatóját valójában nem itt, hanem a Nép-, illetőleg a Király Színházban tartották (a Bob herceg esetében ráadásul nem is 1903-ban, hanem 1902 decemberében). A tárgyi tévedés és a figyelmetlenség határmezsgyéjét érzékeltetheti velünk az Operaház híres külhoni karmestereinek felsorolása, melyben Klemperer és Failoni említése között az Egisto név is szerepel, mely mitológiai eredetű keresztnév természetesen csak a Tango vezetéknévhez tapasztva nyerne értelmet az Operaház szócikkében.
A körkörös töltelékmondatokra szolgál példával e passzus: “Az épület külsejét és belsejét leíró tervet itt most nem részletezzük, de az közelebb állott az (eredeti) kivitelhez, mint a későbbi átalakítások után látható mai állapot.” (134-135.o.) Míg a zsurnalizmusok jellegzetes példáját éppen a volt MÚOSZ-székház szócikke adja, ekképp fogalmazván: "[Vorosilov marsall kiköltözködése után] a következő fél évszázadra az újságírók tollhegyeinek önfeledt sercegése töltötte meg a házat.” (202.o.) Mely fordulat persze korántsem pusztán szembeötlő sutaságával kelt kínos feltűnést, hiszen az említett évtizedek túlnyomó részében vajmi kevéssé jellemezte az újságírói tollhegyek sercegését az önfeledtség. Mindazonáltal rút igazságtalanság lenne túlzott jelentőséget tulajdonítani e szeplőknek, lévén éppenséggel az utóbb kipécézett szócikk is fényesen igazolja a kötet értékét. Van a Bajza utca sarkán egy kis palota – dönghette magában eddig a lokális érdekű, ám általános érvényű Zerkovitz-slágert az Andrássy út 101. szám előtt korzózó operettkedvelő, aki a kötet vonatkozó oldalait fellapozva immár az épület történetének teljes ismeretével felvértezve szemlélheti a jelenleg szállodai szerepre várományos egykori Schanzer-villát.
S az épülettörténetekből, az egykori építtetők és tulajdonosok elősorolásából – mintegy mellékesen – kirajzolódik a magyar polgári fejlődés, a budapesti polgárság tragikus története. Mondjuk az Andrássy út 10. és 16. számú házak ismertetéséből, mely házakban egykor a Singer és Wolfner kiadó székelt. A “magyart a magyarnak” jelszó szellemében tevékenykedő, s Herczeg Ferenc nimbuszát felépítő vállalat szenvedélyes hittel asszimilálódó második nemzedékét ugyanis halálra szánták a második világháború módszeres tömeggyilkosai. Deportálás, rekvirálás, árjásítás, államosítás – sorjáznak a jogfosztás történelmi mozzanatai, s mi jószerével csak csodálkozhatunk, hogy az elmúlt (büntető)század után még örömünket és tetszésünket lelhetjük e Párizst mímelő sugárút szépségében.
Vö. Csordás Lajos: A zsebre dugható Andrássy út
– köves -: Budapesti kultúrtörténeti séták I.
Götz Eszter: Porból fénybe
Gajdó Ágnes: Az ország főutcája