Húzós éjszaka az El Royale-ban
2018.10.04.

Drew Goddard a 2012-es Ház az erdő mélyén óta most rendezett először filmet, bár azóta például Oscarra is jelölték a Mentőexpedíció adaptált forgatókönyvéért. Soksztáros, nagyon hangulatos bűnfilmje csillog, szépen néz ki, s professzionálisan csavarja, s jóóó sokáig csavarja… A mit is? KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.

A Húzós éjszaka az El Royale-ban az a film, amely közben az ember nem mer kimenni pislini. Akkor sem, ha nagyon kell neki. Mert Drew Goddard ahhoz nagyon ért, hogyan hitesse el a nézővel, hogy nagyon kell figyelnie, mert nem véletlenül terelte össze atmoszférikus értelemben mindenképpen szellemjárta hoteljében ezeket a különös, néznivaló, de a 140 perces játékidőhöz viszonyítva nem túlzottan érdekes figuráit.

Nem csak az a helyzet velük, hogy jó őket nézni – elvégre, Jeff Bridgest mikor nem jó nézni például? –, hanem az is van velük, hogy mindannyiuk homlokán megy a neonreklám, hogy jó estét kívánunk, mi itt mind többletjelentéssel bírunk, direktorunk nem csak úgy iderakott minket, hanem akar is velünk valamit. S önök majd a megfelelő pillanatban megtudják, mi ez a valami, addig pedig érezzék jól magukat az El Royale-ban, amelyet a legkonkrétabban Kalifornia és Nevada szel ketté – tulajdonképpen ez a hely koncepciója: ott fut a határvonal a hotel közepén.

Koncepció tehát van, igazából más sincs ebben a filmben. Az egész egy nagy, saját fontoskodó stílusában elegánsan fetrengő koncepció, amely karakterein keresztül szimbolikusan is felfesti az Egyesült Államok hatvanas éveit: a fekete énekesnő (Cynthia Erivo), a becsapós múltú pap (Bridges), a szintén nagy játékos porszívóügynök (John Hamm), a puskás lány (Dakota Johnson) és zaklatott húga (Cailee Spaeny), a finálé kapujába felszabadult ripacsként bebillegő szektavezér (Chris Hemsworth), s a valamiféle sokkból felépülni képtelen mindenes portásfiú (Lewis Pullman) szépen felmondja nekünk sorok között a leckét a polgárjogi mozgalmakról, a lehallgatásokról, Vietnamról, hippikről és vallási zavarodottságról. Charles Mansonról. Meg még ki tudja, kiről és miről – például arról is, hogy Goddard nagyon érti ezt a filmcsinálás nevezetű mesterséget.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Pontosabban: nagyon tudja, hogyan kell nyuszit és cilindert mutogatni, még akkor is tudja, ha se nyuszi, se cilinder, csak valamiféle Agatha Christie-s alapállás, ami akár tarantinós is lehet, ahogy tetszik, illetve ahogy kedvünk szottyan a filmet értelmezni. De ezek igazából utólag okoznak csak tépelődős dilemmát, hisz közben valóban azon törjük a fejünket, illetve arra a kérdésre várjuk a választ feszülten, legkésőbb a végső stáblistát megelőzően, hogy mit is akar ezzel az egésszel a művész. Mert hát valamit muszáj neki akarni, olyan nem lehet, hogy nem akar semmit.

S amíg erre várunk, mármint arra, hogy kiderüljön, miért kínlódnak ezek heten ott a hotelben, kénytelenek vagyunk azért belátni, hogy Goddard nem egy Tarantino, hiába áll neki vigyázzba Bridges, Hamm, meg egy szellemes mellékszerepben még Xavier Dolan (!) is, a dialógok inkább csikorognak, mint rabul ejtenek, a jelenetek inkább hosszúak, mint lebilincselőek, ám mivel anno a Ház az erdő mélyén csattanója valóban erős volt, s működött, s átalakította az egész filmet (értelmet adott neki), ezért az utolsó másodpercekig kitarthat a remény, hogy nem önmagáért való ez az egész.

Jó, végül is az is egyfajta csattanó, hogy nincs csattanó, mármint semmi olyan, ami visszaadná nekünk azt, amit mi nézőként beleraktunk ebbe a szűk két és fél órába, nincs olyan fordulat, ami helyrerakná a kétségkívül jelentőségteljes flashbackek töredezettségét, ami kitömködné a lyukakat. Csak Tarantino-módra fejezetre bontott ügyeskedés van, meg hibátlan színészek, hibátlan díszlet – egy hotel, aminek a közepén ott a határvonal. Meg lángok és vezeklések, s nagyon menő zenék.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A Húzós éjszaka az El Royale-ban azért is zavarba ejtő film, mert jó eséllyel nem azt gondolja utána az ember, hogy nem látott filmet, meg hogy ne lett volna rendesen megrendezve, eljátszva és megvágva, hanem egyszerűen széttárja a karjait, s azon gondolkodik erősen, hogy miért is kellett ezt a csinos átverést ilyen koncentrált figyelemmel végignéznie. Hogy miért volt ráerőltetve az, hogy elhiggye: ez nem csak bűvésztrükk, hanem egy igazi mozi, aminek nem csak thrillerszerű eleje, vége és közepe van, de valamiféle értelme is – annál, amit a fináléban kapunk, még az is jobb lett volna, ha kiderül, hogy ez az egész csak egy emberkísérlet, az El Royale pedig egy szép nagy díszlet, s nem is a határon található, hanem egy laboratóriumban.

Bár az is lehet, hogy tényleg kísérlet ez a film, nézőkísérlet, s mi voltunk az alanyai. A tanulságok azonban még jó sokáig várnak az elemzésre… Ha egyáltalán bármikor megjön bármilyen eredmény.

Címkék: Mozipremierek 2018