Neon Démon
2016.06.21.

A dán rendező, a trash-esztétika legszuggesztívebb és legmegosztóbb képviselője, Nicolas Winding Refn legújabb filmjében, a Neon Démonban tántoríthatatlanul halad tovább azon az alkotói úton, amin a Drive – Gázt! című mozijával elindult. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Nem véletlen hát, hogy mint egy festményt a piktora, úgy szignózza új filmje, a Neon Démon főcímét az „NWR” monogrammal. Hogy Refn elsősorban képekben gondolkodik, és csak másodsorban izgatja a sztori, azt most is jól példázza, hogy a filmben cselekményszinten szinte alig történik valami, ami pedig történik, az is inkább sablonos, vagy a zsánermunkákból ismerős toposz – ez esetben főként az olasz horror, a giallo hatását emelnénk ki. Mégis: vitathatatlan, hogy a Neon démon szuggesztív erővel bír, de ez nem is csoda, hiszen a színészvezetéstől és a lassú tempótól kezdve, a beállításokon át a monoton elektromos zenéig (Cliff Martinez munkája), minden elem egymást támogatja, erősíti, és azt a célt szolgálja, hogy hipnotizálja, elkábítsa és elcsábítsa, elragadtatásra bírja a nézőt.

Mint a főszereplő, a fiatal, mindössze 16 éves árva modell, Jesse (Elle Fanning) szépsége a szereplőinket. A lány története egyszerre értelmezhető klasszikus felemelkedés-bukás-, ha tetszik, karriertörténetként, mint Narkisszosz mítoszának parafrázisaként, annak minden fontosabb vonatkozásával, a szépséggel és beteljesületlen vágyakkal együtt. Amikor hősnőnk a neonvárosba, Los Angelesbe érkezik (az első neoncsövek reklámtábla-feliratként itt jelentek meg először, 1923-ban) igazi démonként mindenkit a megszállottjává tesz, valósággal megbabonáz a kisugárzásával. A srácot, aki az első fotókat lövi róla, hogy a karrierje elinduljon (Karl Gusman); a modellügynököt (Christina Hendricks); a híres divatfotóst (Desmond Harrington); a tervezőt (Alessandro Nivola); a lepattant motel tulajdonosát, ahol megszáll (Keanu Reeves). És megbabonáz három nőt is, akiknek kiemelt szerep jut majd a filmben: a leszbikus sminkest, Rubyt (Jena Malone), és a két tapasztaltabb modellt, Gigit (Bella Heathcote) és Sarah-t (Abbey Lee). Ez utóbbi kettő mintha egymás klónjai volnának (szépek, szőkék, hűvösek, karrieristák), nem véletlen, hogy egyre irigyebben asszisztálnak Jesse szárnyalásához, aki minden sikerével újabb lehetőségektől fosztja meg őket.

Mindez a történetcsíra elég apropó ahhoz Nicolas Winding Refnnek, hogy elmélyedhessünk a trash esztétikájában, amelybe ugyanúgy belefér a nekrofília és a kannibalizmus, mint az utalás Báthory Erzsébetre (fiatal lányok vére mint az örök ifjúság jelképe) vagy Narkisszosz mítoszára. A két geometria jel (a háromszög és a rombusz), amely többször előkerül, szexuális és szakrális szimbólumként egyaránt értelmezhető – igaz, e kettő a rendezőnél lényegében nem is válik külön egymástól. És a többféleképpen magyarázható szimbólumok sora ezzel még nem ért véget: a szállodai szobában rekedt pumától kezdve egészen a víz nélküli medencéig, a legtöbb kép ugyanúgy értelmezhető konkrétan, mint ahogy metaforikusan is. A filmben végig valamiféle lassú, erotikus, fetisiszta álomlogika alapján haladunk előre – már az első jelenetnél is el kell telnie kis időnek, hogy biztosak lehessünk benne, az átvágott torkú, vérben úszó modell nem halott, és nem egy sorozatgyilkos fotózza éppen, hanem Jesse portfóliója készül ilyen bizarr beállításokkal. Együtt bolyongunk a szereplőkkel ebben a horror mesevilágban, ahol minden szép, esztétikus, ám teljességgel üres, lélektelen és halott; mindenki felszínes, használja és kihasználja a másikat, és úgy veti rá magát az újabb prédára, mint egy kiéhezett vadállat, hogy aztán szó szerint (utalok itt a kannibál jelenetekre) felfalja őt.

Ebből a szempontból Refn nem mond tehát semmi újat, különösen olyat, amit ne hallottunk volna már előtte is százszor a modellvilágról, a hollywoodi karriertörténetekből. De úgy fest, nem is ez a célja a filmjével: inkább az, hogy elkápráztassa, elcsábítsa a nézőt, miközben tovább csiszolgatja a Drive – Gázt! című mozijával elkezdett, majd a Csak Isten bocsáthat megben tökéletesített stílusát. A Neon démon egy tehetséges rendező hipnotikus erejű mozija, de semmiképpen sem éri el az előző alkotásai színvonalát, mi több – témájához hasonlóan –, kissé narcisztikus benyomást kelt. Gyönyörűek a beállítások (operatőr: Natasha Braier), szinte kómába esünk egy-egy jelenetet látva, asszociálhatunk össze-vissza a szimbólumokkal kapcsolatban is, sőt szorgosan gyűjtögethetjük a felmenőket (Brian De Palma, Alejandro Jodorowsky, David Lynch, David Cronenberg, Dario Argento, Mario Bava), ám ettől még ugyanúgy hiányérzetünk támad a stáblistát látva. A Neon démon egy Nicolas Winding Refn nárcizmusának állított emlékmű lett.