Mondonville: Isbé
2016.03.17.

A Müpa idei, második régi zenei fesztiváljának záróakkordjaképpen Jean-Joseph-Cassanéa de Mondonville Isbé című ötfelvonásos operáját (pastorale-héroïque) mutatták be nem csupán Magyarországon először, de a 18. század óta általában is az elsők között. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A produkcióra az előadás karmesterének, Vashegyi  Györgynek és együtteseinek, a Purcell Kórusnak és az Orfeo Zenekarnak a Versailles-i Barokk Zenei Központtal folytatott hosszú távú együttműködése keretében került sor. A francia kutatóközpont egészítette ki az opera bizonyos hiányzó részeit, és ők választották ki az előadás francia énekszólistáit is.

Katherine Watson
Katherine Watson

Az allegorikus prológussal kezdődő opera cselekménye szövevényességében is célratörő, és megejtően bájos: Isbé, a pásztorlányka és kollégája, Coridon már a darab első pillanatában imádja egymást, de belső és külső akadályok egész sorát kell legyőzniük ahhoz, hogy szerelmük négy felvonással később révbe érjen. A tulajdonképpeni cselekmény négy főszereplő körül forog; az őket megszemélyesítő énekesek (egy apró, lényegtelen kivétellel) csak ezt a szerepet alakították; a további öt színre lépő énekes több, akár négy mellékszereplő – különféle nimfák, istenek, pásztorok, allegorikus figurák – „jelmezében” is fellépett, a korabeli gyakorlatnak is megfelelve, ám semmiképpen sem mellékesen.

A címszereplő, Katherine Watson sötét karakterű lírai szoprán, aki a szemérmes tartózkodás és a felforrósodó szenvedély pillanatait is átéléssel tudja megformálni. Szerelmesének szerepét a legjellegzetesebb francia barokk hangfajra, haute-contre-ra komponálta Mondonville. Megszólaltatója, Reinoud Van Mechelen a nagyszerű előadásnak is az egyik fő erőssége volt: hangjának határtalan hajlékonysága, érzelmeinek robbanékonysága, deklamációjának kivételes ereje, magasságainak könnyedsége folyamatosan ámulatra késztetett. A vetélytárs, a hatalmas és gazdag, s végül nagylelkűen visszalépő Adamas baritonszerepében Thomas Dolle-t hallottuk, aki hangilag – de nem az előadás érzékenységében, a dallamvonalak biztos megformálásában – eleinte halványabbnak tetszett a többi főszereplőnél, ám a darab végére ebből a szempontból is kinyílt, magára talált. Végül a jóindulatú druida főpap, Iphis basszusszerepét Alain Buet szólaltatta meg elementáris erővel.

Ám ezzel korántsem ért véget az igazán kiváló énekesek névsora. Chantal Santon-Jeffery, a másik mély tüzű, de mégis fényesen csengő szoprán hang tulajdonosa az előadás legnagyobb energiát sugárzó egyénisége volt, s egy-egy pillanatban még a kitűnő Watsont is elhomályosította; miközben Rachel Redmond végtelenül könnyed és fürge szopránja, rendkívül rokonszenves kisugárzása is képes volt a középpontba kerülni időről időre. Végül pedig mezzóként Blandine Folio-Peres is ragyogó volt a maga módján mind hangilag, mind pedig előadóként.

Reinoud Van Mechelen
Reinoud Van Mechelen

Eme nagyszerű énekes-teljesítmények egy minden szempontból ragyogó előadásban találták meg a helyüket. Mondonville elfelejtett operája ugyanis igazi drágakőnek bizonyult, mégpedig a maga senkivel össze nem téveszthető stílusában. A „pasztorál” műfaja ugyanis rendkívül képszerű, mintegy hatalmas tablókból összeálló komponálásmódra ihlette, amely még a mai hallgató képzeletében is felidézi a bizonyára rendkívül látványos színpadképeket. Ezeket a képeket pedig azért tudja Mondonville öt felvonáson át megunhatatlan változatossággal felidézni, mert gazdag fantáziájú, úgyszólván az évszázadnyi idővel utána alkotó Berliozhoz hasonlítható mestere a zenekari színeknek és effektusoknak. Ez annál inkább csodálatra méltó, miután kissé redukált, rézfúvósok nélküli zenekart alkalmaz – ezzel szemben igazi francia abban is, hogy kimeríthetetlen fantáziával kezeli az – időnként pikkolóra váltó – fuvolapárt (a két kiváló játékos: Balogh Vera és Kovács Kapolcs). Ezzel és a vonós regiszterek – no meg a kreatív zenei gondolatok – váltogatásával, illetve bőségével a szerző mindvégig odafigyelésre készteti a hallgatót, miközben mestere az énekbeszédnek és a vokális vonalvezetésnek is.

A hangszeres és énekkari művészek Vashegyi irányításával minden lehetőt megtettek a darab megejtő gazdagságának minél teljesebb kibontásáért. Az előadás – és persze a mű – valódi értéke azonban csupán az est utolsó pillanatában vált világossá a maga teljességében. Mert hiába alakították csaknem öt felvonáson keresztül az így is rendkívül szerethető operát a konvenciók, amikor egy parádésan megírt vihar- és földrengésjelenetet követően kibontakozik a boldog vég, akkor Mondonville nem tudja le a darab befejezését, mint sokszor akár egy Hasse vagy Händel is teszi, egy viszonylag jelentéktelen, epilógusszerű, örömteli együttessel vagy kórustétellel. Ehelyett olyan, a kórus gyengéd közbevetései által még átszellemültebbé tett, moll szerelmi duettet kanyarít az opera végére, amely súlyával és költői szépségével tökéletes egyensúlyt tart a korábbi sok-sok konvencionális bonyodalommal, és mintegy utólag hitelesíti és átnemesíti őket. Monteverdihez méltó pillanat ez – a megismertetéséért köszönet jár mindazoknak, akik ezt az előadást létrehozták számunkra.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2016. március 6.