Polska Jazz
2015.11.20.

Három egészen különböző produkciót láthatott az Opus Jazzclub közönsége Pesten november 12-14-én. Újra bebizonyosodott, hogy a lengyel jazz továbbra is Európa elitjébe tartozik. ZIPERNOVSZKY KORNÉL BESZÁMOLÓJA.

A három kvartettnél keresve sem találhattak volna a szervezők – az idősebb jazzrajongók számára legendás intézmény, a Lengyel Kultúra és a házigazda Budapest Music Center – változatosabb színeket a jazzstílusok palettájáról. Több releváns kérdésről is ejthetnék szót magyar nézőpontból a sorrendben harmadik budapesti lengyel jazzfesztiválon bemutatkozó zenekarok kapcsán. Persze a közvetlen összehasonlítástól óva intek: az a piac négyszer akkora, mint a mienk. Következtetéseimet inkább csak e három zenekarról akarom megfogalmazni, általánosítások nélkül. Azt azért még előre bocsátom, hogy a magyar kiválóság, a fáradhatatlanul ambiciózus Tóth Viktor épp ezekben a napokban is egy lengyel együttes, a Piotr Wojtasik Quartet tagjaként turnézott, de azért a tények azt mutatják, hogy a lengyelek nyitottsága és nemzetközi „beágyazottsága” jóval nagyobb a mienknél.

Piotr Orzechowski
Piotr Orzechowski

Az első produkciót a High Definition Quartet mutatta be, egy fiatal együttes, amelynek tagjai az utóbbi években több kontinentális versenyen is bizonyítottak. A mesterlevelet az amerikai sztár trombitás, Randy Brecker kíséretében folytatott hosszú turnéjukon kapták meg. Eddigi legjelentősebb projektjük kiindulási pontja hazájuk klasszikus zeneszerzője, Witold Lutosławski. Az ő Bukolika című zongoraciklusa 1952-ben született. A háború utáni sztálinista fordulat a kultúrpolitikában is parancsuralmi rendszert vezetett be, amikor is az avantgárdot a népművészeti inspirációval próbálták semlegesíteni. Ezzel is összefügg, hogy Lutosławski ebben a műben népdalokat dolgozott fel Władysław Skierkowski kurpiai gyűjtése alapján. Amikor a High Definition zongoristája elkészítette hangszereléseit a ciklusból, és társaival az improvizációkon keresztül annak lényegéhez próbáltak közel férkőzni, azt vették észre, hogy egyre erősebben támaszkodnak a különleges lengyel folklór régió eredeti dalaira. Egyértelműen kortárs improvizatív zene születetett a kvartett keze alatt, Piotr Orzechowski, akinek egyik lemezcíme és a beceneve is Pianohooligan, fantasztikusan élő adaptációt készített. A kvartett saját művének érezhetjük a ciklust, amely egész estés műsorrá bővült az adaptáció során. Erősen beleálltak valami rusztikus, de azért félreértetetlenül posztmodern előadásmódba, magukba szívták és kilehelték a népdalok levegőit, és mindezt átélhetővé tették. Persze a feszített harmóniák, a visszafogottság, a kitartott hangok és az eredetihez képest többnyire elgondolkodóbb tempók bennem is felvetették: mindez hogyan kerül jazzklubba? A közönség egy része el is ment a szünetben. Bukolika, népdal, először kietlen táj, azután legfeljebb távoli emberalakot felvillantó ábrázolás, ritkás lüktetés, unisonók a zongorán, de szving nélkül. Orzechowski még a jazzes akkordfelrakásokat is kerüli. Szokatlan zenei módozatokkal szembesítik a hallgatót, de mindig újra feszültséget tudnak teremteni, ahogy a kinagyított motívumok, széles ívekkel, pontos dramaturgiával felépített szólók a zongorán és Mateusz Śliwa  tenorszaxofonján felidézik a vidéki tájat. A szaxofon-zongora és a dob-bőgő tengely adja a kvartett erővonalait. A szabadságfok az együttesben nagyon magas, a kölcsönös inspirációt csak fokozta, hogy alaposan kidolgozták, mit és hogyan akarnak kihozni ebből az anyagból. A koncertnek szinte hirtelen lett vége, észre sem vettem, hogy elment az idő, annyira átvettem a játékosok időperspektíváját.

Pink Freud (Pawel Karnowski fotói, forrás: Lengyel Intézet)
Pink Freud (Pawel Karnowski fotói, forrás: Lengyel Intézet)

A Pink Freud elnevezésű kvartett vezetője, Wojtek Mazolewski  basszusgitáros azt tetováltatta az öklére, hogy Punk Jazz. Ezzel a négy hívószóval elég jól körül is írtuk, hogy honnan indul és hová tart ez az együttes: az elérhető leglendületesebb punk és rock, jungle és drum and bass energiákat szabadítja fel, de nem teljesen szakad le a jazz hagyományról sem, azt az instrumentális szólók invenciózus jellege is hordozza a ritmikán túl. A legerősebb zenei struktúrát a dob és a basszusgitár fekteti le, a zene sűrűségét a torzításig rekedt baritonszaxofon fokozza, csúcsának hegyét pedig a trombita többnyire elektronikusan modulált, néha elektronikában teljesen feloldott megszólalása adja. A kvartett vezérelvei között előkelő helyen áll a kontraszt; magas és mély, nagyon hangos és nagyon halk – közepes regiszterben vagy középtempóban nem sok minden zajlik ebben a zenekarban. Az elementáris zenének megfelelő a színpadkép és a mozgás: becsületes rockerek módjára ollóznak, térdelnek vagy fognak padlót a zenészek – miközben a publikum békésen iszogatja sörét vagy esetleg akkor kikéri a desszertet. A torzításig csavart hangerő, az extatikus erőbedobás, a szólóknak a végletekig és azon túl vitt íve kezdettől végig, a harmadik ráadásig magával ragadja a zsúfolásig megtelt jazzklubot: őszinte, már-már naiv kamaszfiús, hangsúlyosan maszkulin attitűdjükkel szívesen azonosul mindenki – ha lány azért, ha fiú, akkor meg azért.

Ilyen ellentétes művészi állásfoglalások után, gondoltam, csakis szintézis következhet, de vajon hova pozícionálja magát a zárónap zenekara? Az ő helyük a palettán nyílván közelebb kell essen a mainstreamhez, mint a két előző csapaté. Részben teljesültek várakozásaim, a csodagyerek hegedűsből érett zenekarvezetővé serdült Adam Bałdych Imaginary Quartetje élén kevésbé járatlan utakon halad, de tehetsége és színes gondolatvilága elég eredetiséget adott produkciójuknak. Elképesztő virtuozitását jól tudja kihasználni, bár néhány hosszabb szóló végén, a koncert vége felé már úgy éreztem, hogy az újabb és újabb kibővített szólók  már egy helyben topognak. Bałdych nagy hangulatfestő képességet mutatott már az első, a hajnal derengését idéző számától kezdve, például üveghangokkal. Technikája azért is jól érvényesült, mert hegedűjét nem pickuppal hanem a húrokra felülről „néző” mikrofonnal erősíti, és vezeti be ízlésesen néhány effektbe. A hajnal után nem sokkal belecsusszantunk a paganinis ördöngösségbe. Ha a Pink Freud jellegzetes megszólalása fortissimo, akkor Bałdychéké a teljes meggyőződéssel lassan végigvitt crescendo, és nagy előszeretettel modulálnak dúr-moll hangnemekben is. De a hegedűs kompozíciói jók, nem csak arra valók, hogy melódia is legyen az improvizáció előtt és után, ráadásul kvartettjének tagjai egytől egyig magasan képzettek és nagyon muzikálisak. A poszt bop, az európai, pop elemeket bátran felhasználó stílus – különösen ahogy a hegedűs gitár módjára szólal meg – és a posztromantika elemei keverednek a játékukban, közvetetten Metheny hatását vélem felfedezni. Így azután stílusuk nem igazán egyéni, inkább kortárs divatok keveréke, de jó koktélt állítottak elő fölényes mesterségbeli tudásukkal. A Bałdych kvartettnek, a három közül a zeneileg legegységesebbnek ugyanolyan nagy sikere volt, mint a punk jazz bandának, hiszen mindent felvonultattak, amiért érdemes ilyen típusú koncertre járni. Engem különösen olyan szépségekkel varázsoltak el, mint az a duó Paweł Tomaszewskivel, mely ide kattintva máris meghallgatható.
 
Pár nappal a fesztivál után, immár leszűrve az élményeket azt kell mondjam, hogy három igazán magas színvonalú esten vehettem részt, mégis, leginkább a választékos High Definition Quartet újabb koncertjét várom, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy az általuk választott vagy komponált zenék milyen metamorfózisait mutatják majd meg.
Helyszín:  Opus Jazzclub,  Időpont:  2015. november 12-14.