Parti Nagy Lajos: Moliére Tartuffe / Tatabányai Jászai Mari Színház
2015.11.15.

A színpad közepén egy akvárium, benne egyetlen jól megtermett aranyhal – gondoljon mindenki, akire/amire akar –, és mögötte a kezdet kezdetétől maga Tartuffe néz farkasszemet velünk. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Megyeri Zoltán és Crespo Rodrigo
Megyeri Zoltán és Crespo Rodrigo

Szóval egyáltalán nem a harmadik felvonásban lép színre először. Ott kísért – hisz amúgyis egyfolytában róla beszélnek. A tatabányai Jászai Mari Színház előadásában ebben a láthatatlan, de nagyon is intenzív formában már az első jelenetben is ott van, amikor Pernelle-né kioktatja Orgon háza népét. Parti Nagy Lajos átiratában nyersebben és élesebben, mint Vas istván vagy Petri György fordításában – de hiszen a Nemzeti Színház Alföldi Róbert rendezte bemutatója óta tudjuk: a Parti Nagy-átiratot, és nem a Moliére-darab fordítását látjuk-halljuk.

Át van tehát írva a darab, és ugyan sem a sztori, sem a figurák nem változtak, mégsem a szokásos nyelvi sziporkázás jellemzi. Illetve az is, de másképp: nem a szavak kifacsarása keltette komikus-ironikus hatás dominál, hanem a sprődebb beszéd, melyben amúgy keverednek a régies kifejezések a legmaibb szavakkal, olykor egymás toldalékául szolgálnak, és összhatásában egy éles, szókimondó, mondhatni, „penge” nyelv keletkezik.

Így aztán Pernelle-né mindjárt kuplerájról beszél, repedtsarkút emleget, és ezek a tartalmi túlzások valójában a Tartuffe iránti áhítatos elfogultságának mértékét jelzik. A család döbbenten, ám tehetetlenül hallgatja – igyekszik mosolyogni rajta, hátha attól kisebb a jelenség súlya.

Pilnay Sára e.h. és Megyeri Zoltán
Pilnay Sára e.h. és Megyeri Zoltán

Ami amúgy óriási. Szikszai Rémusz rendezésében Tartuffe valóban szüntelenül jelen van; átitatja a család minden tagjának viselkedését. Minden replikájuk, minden moccanásuk szinte öntudatlanul a Tartuffe-féle koordináták közt zajlik. Parti Nagy szövegének ez, vagyis a nyelvi nyomasztás atmoszférájának megteremtése az egyik nagy erénye; Mariane ugyebár csak férjhez akar menni a szerelméhez, nem pedig „végleg eltörölni” a Tartuffe-ök világát, de az adott helyzetben, és kivált a Danis Lídia által a szokásos cserfesnél mélyebbre játszott Dorine közreműködésével már majdnem lázadás, ami történik.

Már Parti Nagy is felhívta a figyelmet arra, hogy a Tartuffe esetében az alkotók szinte mindig a vége felől értelmezik a darabot, miközben mégiscsak elölről kell fölépíteniük azt. Az a bizonyos ötödik felvonás már születésekor is különlegesnek számított – parancsra íródott bele ugyanis –, ma pedig „egy az egyben” végképp anakronisztikus. Az átirat első bemutatójában a rendező egyszerűen elhagyta az uralkodói megbocsátást, Bagossy László az Örkény előadásában viszont nem, és tényleg onnan értelmeződött az egész. Szikszai Rémusz pedig poént – ámbátor kesernyés, kortársi poént – csinál belőle.

De addig: Tartuffe megbabonázott, szinte hipnotizált médiumaként bóklászik a színen Orgon, és ezzel a majdnem-ájult, félkómás áhítattól lebegő figurával rajta kívül senki nem tud mit kezdeni; sem a Kardos Róbert játszotta Cléante racionális érvelése, sem Pilnay Sára e.h. pikáns naivára vett Mariane-jának sírása-könyörgése, sem Elmira brutálisan nyílt beszéde nem hatol át a Tartuffe emelte falon. Megyeri Zoltán ezt az erősen egy-ügyű embert játssza hitelesen – a „megvilágosodás” utáni bűntudata és bűnbánata méretaránytalanul csekélyke.

Megyeri Zoltán és Kardos Róbert. Forrás: Jászai Mari Színház. Fotó: Szvatek Péter
Megyeri Zoltán és Kardos Róbert. Forrás: Jászai Mari Színház. Fotó: Szvatek Péter

Orgon „megvilágosodása”, vagyis Tartuffe lebukása a csaló „tragikus vétségének” köszönhető. Az álszentek álszentje ugyanis igazán szerelemre lobban Elmira, a ház asszonya iránt, legalábbis Crespo Rodrigo árnyalt és erőteljes játékában így tűnik: a cinikus csaló önmagával küzdve enged a szenvedélynek, miközben tudja, hogy veszélyezteti nagy kalandjának sikerét. Érdekes, hogy Major Melindát – számos előadás vonatkozó jelenetével, köztük az emlékezetes Katona-beli Imposztorban Major Tamás által elővezetett elemzéssel ellentétben – nem érinti meg Tartuffe szenvedélye; előbb kissé meglepi, majd gyorsan leleplezési tervének szolgálatába állítja. Major Melinda Elmirája egyébként is kissé szűkre fogalmazott alakítás; nemigen tudni, milyen kapcsolat fűzi a férjéhez, mostohagyermekeihez.

A tatabányai színház sokfelől verbuvált csapatához ügyes kézzel nyúlt a vendégrendező Szikszai Rémusz; az említetteken kívül Dévai Balázs, Bajcsay Mária, Schruff Milán jól mutatja ismert képességeit a kisebb szerepekben. És a rendező fontos részt juttat a Tartuffe titkárát játszó Mihály Csabának is: egy „növendék-Tartuffe” ő, gazdája engedelmes alattvalója, aki tudja, még sokra viheti. Akár a gazdája mellett – akár nélküle. Nem véletlen, hogy a végén ő néz magabiztos tekintettel a közönségre az akvárium mögül.

Persze, megjön a felmentés, a Parti Nagy átiratában még az ötödik felvonással együtt is több mint felemásra, keserűre fogalmazott boldog vég. Mert Szikszai rendezésében az uralkodói megbocsátásból nemcsak Orgonnak jut ki, hanem Tartuffe-nek is; ráadásul parancsra össze is békülnek, vagyis minden marad a régiben.

Csak hazafelé töpreng el az ember, hogy akkor most hogy is van ez. Laknak együtt továbbra is? Mint egy szép nagy család?
 
az előadás adatlapja itt található. 
Szerző: Csáki Judit