Bíborhegy
2015.10.15.

Guillermo del Toro Bíborhegy című filmjében vannak ugyan szellemek, mégsem neveznénk egyértelműen kísértetsztorinak a művet. Sokkal inkább két órás hommage ez a rendező nagy kedvenceinek. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Igazi vizuális orgia, ami a vásznon a szemünk elé tárul. Kontrasztos színek, pazar kiállítású jelmezek, aprólékos kor- és milliőfestés jellemzi a történet két helyszínét, a New York állambeli Buffalót és egy isten háta mögötti angol birtokot. 

1901-et írunk – a dátum és a két színtér már önmagában is roppant beszédes: az újvilági urbánus közeg, a sárgás-barnás meleg színeivel, áttekinthetőségével, éles ellentétben áll a történet második helyszínével, ahol nem elég, hogy többnyire szakad a hó, a jeges szelek uralta fehér tájat vérvörösre festi az agyag is – és akkor még csak a külső helyszínt említettük. 

Az angliai tájnak a középpontjában ugyanis egy agyagbányára épített gótikus kíséretkastély áll: megszámlálhatatlan szobával; nyikorgó falépcsőkkel; az ősök képeivel a falakon; egy hatalmas lyukkal a tetején, amin keresztül befúj a szél, beesik az eső, és falevelek kavarognak folyamatosan a hallban; kandeláberekkel; korabeli lifttel; kandallókkal, amelyek épphogy meleget adnak; és egy pincével, ahová meg jobb, ha le sem merészkedünk. Az angol tájon Emily Brontë, a Manderley-ház asszonya, az otrantói várkastély és az Usher-ház szelleme kísért, meg még az a pár, aki eleve a bíborhegyi hajlékot lakja.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Ide térnek meg főszereplőink a film első szakaszának helyszínéről, ahol már Edison lámpái világítanak, és a korszakot jellemző csodás felfedezéseknek hála új lendületet kapott az orvostudomány is (Charlie Hunnam játssza a helyszínelők őséért, Conan Doyle-ért rajongó dokit, aki egyben a mozi jó fiúja is), és az első iparmágnások is felhalmozták már a vagyonukat. És hogy mi köti össze ezt a két, egymásnak tökéletesen ellentmondó közeget? Természetesen a szerelem, annak is rögtön a legszenvedélyesebb formája, a bram stoker-i, szirtekről leugrálós, érfelvágós csillapíthatatlan szenvedély. Ez ragadja magával hősnőnket, az amerikai Edithet (Mia Wasikowska), amikor megismeri az angol arisztokratát, Sir Thomas Sharpe-ot (Tom Hiddleston), aki baljós tekintetű nővérével, Lucille-lal (Jessica Chastain) érkezik az újvilágba, hogy befektetőket szerezzen az angliai agyagbányájának gépesítéséhez, és hogy, hogy nem, Edith iparmágnás atyjánál (Jim Beaver) is bepróbálkozik.

Persze nem véletlenül hívják Edithéket Cushingnak sem (utalás a Hammer-horrorokra, melyek közül számos filmben Peter Cushing játszotta a főszerepet), és az is szándékos, hogy hősnőnk imádja a gótikát, és íróaspiránsként Mary Shelley a példaképe; ahogy – kis időugrással – visszaköszönnek a filmben Dario Argento és Lucio Fulci horrorjai is; mi több, az angliai történetszálban nem csupán Hitchock Rebeccájára, de a Forgószél című filmjére is ráismerhetünk. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
A sztorit végig két szenvedélyes nő, Edith és Lucille mozgatja – posztmodern fricska, hogy a vágy tárgyaként a férfi épp olyan biodíszletté degradálódik a történetben, mint a Hammer-horrorokban a nők. Miután klasszikus toposzokból táplálkozunk, a mozi fordulatait végig nem nehéz kiszámítani, ami mégsem zavaró; a film végi leszámolást azonban már túltolja a rendező: a késeléses jelenet ahelyett, hogy a végletekig fokozná az izgalmakat, egyre abszurdabbá és röhejesebbé válik. 

És kísértetek tekintetében sem igazán állunk a helyzet magaslatán: a CGI virágkorában, jó néhány japán horror fényében, amelyekben rossz szellemek hozzák ránk a frászt, a Bíborhegy bentlakói közel sem olyan ijesztőek, mint amilyenek lehetnének. Jelen vannak, mert milyen már egy gótikus-szerelmes kísértetfilm szellemek nélkül, de a hús-vér szereplők, főként a fő intrikus, Lucille a maga pszichózisával és pszichoszexuális frusztrációival, sokkal félelmetesebb náluk. Guillermo del Torónak egy interjú szerint egyébként ez is volt a célja: megmutatni, hogy az igazi horrort az emberek, és nem a szellemek jelentik. 

Nos, ez a Bíborhegyet látva sikerült is neki, meg nem is. A műfaj szerelmesei elismerően csettinthetnek a filmet látva, hiszen nyilvánvaló, hogy milyen műgonddal készült, mennyire egységes és átgondolt képi világ jellemzi, és a jó ismert toposzokból és archetípusokból is kihozzák a színészek a maximumot. Azok, akik azonban nem zsánerfanatikusok, könnyen elképzelhető, hogy pont az előbbiek miatt, mert láttak már sokkal ijesztőbb horrorokat is, vagy mert maga a cselekményszövés klasszikus, nem egy helyen unalmasnak találják majd a filmet.