Bartók - Szülőföld / Óbudai Danubia Zenekar
2015.06.02.

Legalább annyit lehetne beszélni az Óbudai Danubia Zenekar május 22-i koncertjének műsorszerkesztéséről, mint a felcsendülő zenék minőségéről. Hámori Máté zenekara Mosonyi Mihály, Liszt és Bartók műveit vitte a Zeneakadémiára. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Eckhardt Gábor a már szokásosnak mondható beavató beszélgetésen ki is kérdezte a karmestert, hogyan bukkant a koncert első felének ritkán hallható darabjaira. Hámori Máté, anélkül, hogy csábító aktuálpolitikai párhuzamokat vont volna, a felhangzó művek magyarságáról, illetve magyartalanságáról is beszélt. A magyar zenei élet németekkel kezdődik, s még tisztességes zenekar sem volt az országban, mikor a Brandt családnévvel született Mosonyi Mihály tevékenykedni kezdett. Liszt nem is beszélt magyarul, Bartók pedig, akinek édesanyja német származású volt, legalább annyira a Kárpát-medence zeneiségének megörökítője is, mint a magyarságé. Hogy ironikus vagy célzatos a koncertcím (Szülőföld), azt mindenki döntse el maga: ám tény, hogy egyik mű, Mosonyi Gyászhangjai, Liszt Faust-epizódjai, de tán még Bartók Amerikában, egy orosz karmester megrendelésére írt Concertója sem tekinthető mindenestől magyarnak.

Hámori Máté
Hámori Máté

Az est első darabja Mosonyi Gyászhangok Széchenyi István halálára című kompozíciója volt, melynek hazafias jellege – Ábrányi Kornél megfogalmazásában – rögtön „a nemzet ünnepelt zeneköltőjévé” avatta a komponistát. Mosonyi, aki el nem ítélhető módon legtöbb művét a népiesnek hitt műdalokra alapozta, e művében is a verbunkosra, illetve (ahogy Eckhardt a beavatóban bemutatta) a cigányskálára épít. Az Óbudai Danubia Zenekar nagy intenzitással, az ilyen művekre gyakran rárakódó dagályosságtól mentesen interpretálta a Gyászhangokat. Külön figyelmet érdemelnek a zárószakasz G-dúr modulációjának hangjai, ahol az éterbe szökő hegedűk és hárfák szinte az impresszionisták bátorságával szóltak.

Liszt Két jelenete Lenau Faustjából már saját korában is értetlenségbe ütközött, és a zeneszerző tisztában is volt azzal, hogy az első, Éji menet (Der nächtlichte Zug) feliratot viselő tétel unalmasnak hathat. Valóban nehéz ráhangolódni egy ilyen szélsőségesen karakterisztikus, impressziószerű tételre, de a mű már csak azért is fontos, mert a néhány évvel korábban keletkezett Faust-szimfónia utóhangjának is tekinthető. A zenekar pedig hibátlanul játszott. Mágikus hatást keltettek a tétel első szakaszát lezáró, a csőharangon és fafúvókon lebegő A-dúr hangjai, de világos hangsúlyokkal szólalt meg az ezt követő Lento religioso rész angolkürtszólója is. Az Éji menet nehézsége, hogy fenntartsa azt a feszültséget, mely a tétel háromnegyedénél egy nagyszabású crescendóban oldódik csak fel – ez sikerült is Hámori Máté együttesének. Az első epizód állóképszerűségét persze a rákövetkező Mefisztó-keringő is oldja, amely a négy keringő közül az első és legnépszerűbb. A Danubia számára jutalomjáték volt ez a tizenkét perces, elevenül vibráló darab, melyet remek hangsúlyokkal és élénk ritmikussággal adtak elő, a végletekig kimerítve a partitúra groteszk és melodikus hangzási lehetőségeit.

A koncert második felében Bartók Concertója csendült fel, és noha a zenekar néhol nem ért fel a 20. század magasiskolájának számító darabhoz, azért igényes előadást hallottunk. Az első tételben legfeljebb a trombiták aszinkronitására panaszkodhatunk, ugyanakkor hatásosan építkezett a kvartokkal a zenekar, létrejött az a kietlenséget árasztó és egyben végtelen érzékenységgel magányt kiáltó zenekari színezet, amely kevés műben jelenik meg szívbemarkolóbban, mint a Concertóban. A Giuoco delle coppie (A párok játéka) tételben a fagottok kiváló hangsúlyait el nem vitatom, de a himnikus fanfár izoláltságát már fel kell rónom: épp attól (lenne) fantasztikus a tétel, hogy a scherzando környezetből csiszoltan, puhán válik ki a rézfúvósok rövid himnusza. Érdekes módon épp a rendkívül súlyos Elegia tételben szólt kiválóan a zenekar, míg a Finale prestója nem volt tökéletes. A lassú tétel kontemplatív, drámai hangjáért elsősorban a vonósok kiváló kezelése felelős, de érdemes a hárfák karakteres és a fafúvósok fájdalmas megszólalásait is méltatni. A negyedik, Megszakított közjáték (Intermezzo interrotto) tételben megkapó fénnyel szólalt meg a Lehár-melódia (az a bizonyos, amely Sosztakovics VII. szimfóniája révén jutott el Bartókhoz), harsányan és félelmetesen a rá felelő kacaj. A záró ötödik tétel sem tompította egyébként az est fényét, rendkívüli energiával szólt az imitációs rész. Kár, hogy a kadenciát közvetlenül megelőző, nehezebben megragadható, szövevényes pianissimóknál kissé szétesett a zenekar: merthogy az utolsó ütemek fortéinál rögtön magára is talált.

Szerző: Csabai Máté
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme
Időpont:  2015. május 22.