Szakmai beszélgetések a fórum’15-ön, 3.
2015.06.05.

A fórum’15-ön a meghívott komplex színházi nevelési előadásokat minden esetben „A kákán is csomót keress!” elnevezésű szakmai beszélgetés követte. A Revizor most az InSite Kispad című előadásáról szóló beszélgetés szerkesztett változatát publikálja a Káva Kulturális Műhely kérésére. A beszélgetést a Káva Stúdió szerkesztette.

A Káva Kulturális Műhely minden évben keresi a szakmai beszélgetéseknek azt a formáját, amely még hatékonyabbá teheti a színházi neveléssel foglalkozó csapatok közötti kommunikációt. A Káva fontosnak tartja, hogy lehetőséget teremtsen arra, hogy biztonságos közegben, őszintén tudjon visszajelezni egymásnak a szakmai közönség. A cél az, hogy minden egyes résztvevő csapat elgondolkodtatónak és hasznosnak tartsa ezeket a beszélgetéseket. Ezért idén a következő forma került kipróbálásra: a látott előadások után kisebb csoportokban dolgozva lehetett megbeszélni az észrevételeket az alkotó csapatok nélkül. Minden kiscsoportnak három kérdést kellett megfogalmaznia az érdeklődést kiváltó, a kevésbé érthető vagy felmerülő problémákkal kapcsolatban, majd ezeket a kérdéseket tehették fel az alkotó csapatnak. A szakmai egyeztetésre egy óra állt rendelkezésre. Így születtek az alábbi gondolatok, vélemények, egyeztetések. (Patonay Anita, Káva)

Az InSite - Trafó koprodukció – Kispad című komplex színházi nevelési előadással kapcsolatos szakmai beszélgetés szerkesztett változata (Márton Kristóf szerkesztésében, Káva Stúdió)

A fórum’15 szakmai közönsége Békésy György Szakközépiskola 10. osztályos tanulóival nézhette meg az InSite előadását. A MU színháztermének szűkített terében valósult meg a program kb. 90 szakmai vendéggel. 

A Kispad témája:

Egy parkban babakocsit tologatva sétál egy férfi, majd megpihen egy padon. Eszik, újságot olvas, mesél az alvó csecsemőnek. Olyan dolgokról, amik vele történtek és olyanokról, amikről hallott. A történetein keresztül kerülünk egyre közelebb ahhoz a világhoz, amelyben él, azokhoz a problémákhoz, amelyekkel küzd. A dráma a csecsemő sorsáról szól, arról hogy mi lesz egy emberrel, aki éppen ebbe a világba született.

A Kispad olyan narratívákat hoz játékba, amikkel diákként és felnőttként nap mint nap kikerülhetetlenül találkozunk a buszon, a rádióban, az interneten, és ezek egyre élesebben határozzák meg az életünket. A történetek szereplői bankárok, politikusok, cigányok és bevándorlók, a narratívák pedig újra és újra azt a kérdést vetik fel, hogy mennyire határozzák meg gondolkodásunkat a közbeszéd fordulatai, a gyakran ismételt történetek.

Színész-drámatanár: Bethlenfalvy Ádám; Drámatanár: Sebők Bori, Szilágyi Sára; Író rendező: Chris Cooper

„A kákán is csomót keress!” szakmai beszélgetésen az alábbi kérdések mentén zajlott a beszélgetés.

Mi a tétje ennek az előadásnak a gyerekek számára, nyitott-e az a kérdés, hogy a gyermek meghal-e?

Sebők Bori: Nyitva hagytuk-e a kérdést, hogy a gyermek meghal-e? Nem. Úgy éreztétek, hogy ez kérdés?

Manyasz Erika: Nem voltunk benne biztosak, hogy meghalt a baba. A foglalkozásnál vált egyértelművé.

Bethlenfalvy Ádám: Gondolkodtunk azon, hogy egy vércsíkot húzzunk… de szerintem elég egyértelmű. Ennél határozottabban nehezen lehetne megfojtani egy gyereket. Sokszor felmerül, hogy tényleg meghalt-e, és akkor azt mondjuk: igen, meghalt.

Kárpáti Liza: Nem lehet, hogy csak azért zavarodnak meg, mert előveszed a narancsot, és nem látszik rajtad semmi, és ez annyira sokkolja a nézőket, hogy egyszerűen nem tudják hova tenni?

Bethlenfalvy Ádám: Sokszor azt érzem, hogy ez egy ’wishful thinking’, azt szeretnénk, ha nem halt volna meg a baba, de a történet szempontjából ez egy elég fontos pont.

Madák Zsuzsanna: Felmerült az is, hogy ez egy körforgás, már nem először történik, és már eleve halott a gyerek.

Melinda: Ugyanakkor nekem az volt az erős, és nagyon hátborzongató, hogy lehet, hogy ezt most pont túlélte. Nekem ez nagyobb feszültséget hozott, hogy nem lehetett tudni, hogy él vagy hal ez a gyerek.

Bethlenfalvy Ádám: A pasi nem azt mondja, hogy halj meg, hanem hogy aludj. Szerintem az, amikor az elején bejön a pasi, és a vége-kép teljesen különbözik. Lehet egy csomó mindent gondolni hozzá, továbbvinni, de szerintem színházi jelzés szempontjából ez elég tiszta. Utána azt gondolja, hogy ő most elaltatta ezt a gyereket. Ez egy halott csecsemő, az hogy a pasi mit gondol róla, megint egy más kérdés.

Ha megszabom a témakört előre, mire lehet hatással ezen belül a résztvevő?

Farkas Atilla: Azt mondtátok az elején, hogy a kontextus az, hogy történetekkel fogunk foglalkozni. Úgy éreztem, hogy ez valahol szétesik közben. Mi az előnye, meg a hátránya annak, ha ezt megszabod?

Bethlenfalvy Ádám: Pedagógiailag hasznos, ha tudod, hogy miért kérdezgetek tőled, és hogy miért ezeket a kérdéseket teszem fel. Én nem érzem azt, hogy olyan esetekben, amikor nagyon élesen előjönne egy kérdés, ami foglalkoztat embereket, nem mennénk abba bele. Szerintem elég általános dolog, hogy történetekkel foglalkozunk, történeteket akarunk megmutatni. 

Hajós Zsuzsa: Nekem ez kapcsolódik az egyik kérdésünkhöz. Mi a tétje a gyerekek számára? Van egy ilyen mondatod, hogy történetekről fogunk gondolkodni. Ez tág, és nem jelöl ki egy célt. Én gyerekként azt kérdezem, hogy miért akarsz velem ezekről a történetekről beszélgetni? Éreztem ott is egy zavart, hogy a történetekről általában vagy ezekről a történetekről? Mi az én számomra ennek a tétje résztvevőként?

Bethlenfalvy Ádám: Az a kérdés, hogy miért fontos a gyerekeknek történetekkel foglalkozniuk?

Hajós Zsuzsa: A bevonódás kapcsán egy hiányérzet fogalmazódott meg.

Sebők Bori: Folyamatosan próbáltunk különböző történetekre és azoknak a hatásaira reflektálni, azokat vizsgálni. Van egy saját történetünk, és az, hogy a történeteknek, amiket a férfi elmond, milyen hatása van arra, hogy a baba meghal. Ezt mind összefoglalva próbáljuk vizsgálni, és az a tétje, hogy a történeteknek igenis van hatása a valóságra.

Bethlenfalvy Ádám: Szerintem ennek az a tétje pedagógusként vagy színházi nevelési szakemberként, hogy társadalomban élő emberként azt felfogjuk, hogy a minket körülvevő történetek befolyásolnak bennünket, de ezek kreált történetek, és nem egyeznek meg a valósággal. Diákként az, hogy tudunk-e azzal valamit kezdeni, hogy ránk hatnak történetek, és a gondolatainkat hogyan befolyásolja ez. Ezzel próbálunk foglalkozni a foglalkozásban, van tézisünk arról, hogy ezt mennyire, vagy mennyire nem mondjuk ki. Azért szeretem ezt csinálni a Borival, mert úgy érzem, hogy ennek nagy tétje van.

X. Y.: Számomra ezek nem hallott történetek voltak. Benne voltak a saját tapasztalatai is. A valóság és a fikció fókuszában történik minden.

X. Y.: Én úgy érzem, hogy akkor lenne igaz, amit mondtok, ha a csecsemő öngyilkos lenne.

X. Y.: Az előadásban elhangzó mondatok igazságként vannak kezelve, és engem zavar, hogy a foglalkozásban arra nincsen semmiféle reflexió, hogy ez csak az ő narratívája az életről, arról, hogy ki a hibás azért, hogy ő ide jutott. Miért látja így a világot, miért gondolja azt, hogy a nővére egy kurva, hogy a gyereknek nincsen jövője.

Bethlenfalvy Ádám: Szerintem a valóságban is így működik, hogy látjuk például, hogy a cigány veri a magyart, és aztán azt mondjuk, hogy ezek a cigányok az életünkre törnek. Így épülnek a narratívák, hogy összemosódnak a személyes élmények és a társadalmi narratívák. Lehet, hogy finoman van benne, de nagyon tudatosan mindig meg szoktam kérdezni, hogy miért dühös ez a fickó, miért szid mindenkit és miért jönnek ezek elő. Azt viszont nagyon nem szeretnénk, hogy abba csússzunk át, hogy a migránsokkal vagy a bankárokkal kapcsolatos sztorikat, amelyek közszájon forognak, hülyeségeknek tekintsük. Annak a határát kell megtalálni, hogy a kettő között hogyan tudjuk kimondani, hogy ezek a narratívák befolyásolják az életünket.

X. Y.: Szerintem azért veszett el a történetnek a súlya, mert az derül ki, hogy minden szar, a cigányoktól kezdve odáig, hogy neked nincsen munkád, és minden fel van halmozva, és ezért nem lehet kiemelni semmit sem ebből a problémahalmazból, mert nem tudjuk eldönteni a végére, hogy tényleg ennyire szar minden? Ettől egysíkú lesz, és nem jutunk el a végére.

Sebők Bori: Nem hiszed el, hogy minden rossz?

X. Y.: Az, hogy vannak olyan emberek, akik iszonyúan negatívan látják a világot, nagyon aktuális és fontos téma, mégis kicsit érdektelenné válik egy idő után. Lehet, hogy izgalmasabb lenne, ha kívülről történne valami, és nem csak egy ember mondja és mondja.

Érdekelhetik-e a fiatalokat a darab hősének a problémái azon kívül, hogy a foglalkozásban szerepet kapnak?

Madák Zsuzsanna: Egy picit passzív csoportot láttunk ma, és mi a kapcsolódási pontokról beszéltünk, hogyan tudnak a diákok kapcsolódni ehhez. Nem lehet, hogy nehezíti a bevonódást, hogy nem egy középiskolás karaktert látunk? Nem lehet-e ez nehézség?

Bethlenfalvy Ádám: De lehet nehézség. Ez alatt a 25 alkalom alatt, amíg játszottuk, nagyon változónak éreztem azt, hogy mennyire tudnak kapcsolódni, mihez tudnak kapcsolódni. Van, amikor kimondottan tudnak, máskor kimondottan eltartják. Ha valakihez van közük, akkor az inkább a csecsemő vagy a gyerek, nem a férfival azonosulnak benne. Nem nagyon hiszünk benne, hogy ez működne egy kamasszal. Persze én azt sem hiszem, hogy csak kamaszokkal lehet csinálni színházi nevelési előadást, de lehet, hogy ez épp eltávolítja őket.

Lakatos Dorina: Annyira folyik a negativitás, hogy nem tudok azonosulni veled, közben meg a hatásokat látom nálad, a csecsemőnél viszont nem, és így nem tudok menni a csecsemővel sem. Folyamatosan ezen gondolkodtam, hogy akkor most itt ki is a főszereplő.

Márton Kristóf: Ez nekem is probléma volt, hogy az elejétől fogva nem tudtam menni ezzel a karakterrel. Azt levágtam, hogy ebben a sztoriban nincsen hős, semmilyen értelemben, és hiányérzet maradt bennem.

Kardos János: Nekem pont az tetszett, hogy a férfin keresztül mindig más a főszereplő, vagy a babakocsi, vagy a csecsemő, vagy néha az újság. Nekem nincsen főhős, hanem csak akit ezeken a sztorikon keresztül magamban konstruálok.

Hajós Zsuzsa: Szerintem az a kislány mondta jól, hogy azért ilyen a világunk, mert ő a szupermen.

Gondoltatok arra, hogy megnyitjátok az előadást a gyerekek számára?

Bethlenfalvy Ádám: Szerintem nem tenne jót az előadásnak, ha megszakítanánk. Úgy éreztük, kerekebb így egyben tartani.

Miért fontos az álom?

Bethlenfalvy Ádám: Az, amikor azt mondja, hogy aludj, és megöli a gyereket, dramaturgiailag fontos, ahogy az is, hogy legyen annak súlya. Színházilag még dolgozunk azon, hogy az álomnak az összemosódása a mostani helyzettel ne váljon hosszúvá. Maga az álom iszonyatosan fontos, hiszen nem azt mondja, hogy haljál meg, hanem hogy aludj, és ezért mondja, hogy az egyetlen pont, amikor úgy érzi, ura a helyzetnek, az az a pont, amikor talpra érkezik az álomban. Különben nem tudod uralni a helyzetet.

Hol kell, hol kellene ’fegyelmezni’?

Bethlenfalvy Ádám: Kérdésesnek tartom, meddig kell nyaggatni embereket, hogy álljanak be. Ha valaki nagyon nem akar beállni, akkor nem akar beállni. Nem fogom kényszeríteni, hanem megpróbálom egy új ponton bekapcsolni – sajnos ebben nem túl jó ez a foglalkozás, mert kevés bekapcsolódási pontot kínál.