Kemény motorosok (Sons of Anarchy)
2015.01.20.

Véget ért a Sons of Anarchy: később, mint kellett volna, viszont a döbbenetesen átgondolt, katartikus és intelligens befejezés végül csak odanyomta azt a véres keréknyomot a sok millió rajongó szívébe. Spoilermentes búcsú az utóbbi évek egyik legmenőbb szériájától. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.

Hét évad, megszámlálhatatlan mocskos hazugság, rengeteg főbűn és megannyi bűnhődés általi halál – Kurt Sutter, a jelenkori amerikai sorozatbiznisz öntörvényű „motherfuckere” nem csak azt bizonyította be, hogy Hamlet Kaliforniában, vasparipával száguldó gengszterként is megtalálja a maga dilemmáját, de a kreátor szadista mesélői orgánuma bizony a durvulós kábelsorozatok sokat látott nézőinek is feladta olykor a leckét. 

Leginkább azzal, hogy bebizonyította: gondosan összeválogatott arcokkal bármilyen lejáratott cliffhangert, ordas módon hatásvadász fordulatot el lehet adni. Egyszer, kétszer, nagyon sokszor. Persze kellett az is a sikerhez, hogy az átívelő szálas sorozatformátum a lehető legtöbb erőszakkal, szexszel, aberációkkal, őrülettel, ármánnyal legyen teletömve – a szereplőgárda pedig tényleg legyen annyira cool, hogy bizonyos pontokon még a legangyalibb lelkületű nézők is érezzenek némi szimpátiát a Kaszással. Sutter persze – legalábbis, jó darabig biztosan – megfontoltan tolta bele a fejünket a whiskey szagú ürülékbe. Elvégre, aki bevallottan a dán királyfi tragédiáját adja elő saját stílusában, az legtöbbször meglebegteti a lehetőségét annak is, hogy mi lenne, ha most arra a bizonyos klasszikus kérdésre a „lenni” lenne a válasz. Tényleg, mi lenne?

Jackson Teller (Charlie Hunnam), a Sons of Anarchy nevezetű motorosklubba született, szőke lázadó ifjú a sorozat indulásakor rögvest szembetalálja magát apja szellemével, aki anno rejtélyes körülmények között távozott az élők sorából. Clay Morrow (Ron Perlman), a chapter elnöke, egyben Jax zsarnok nevelőapja a srác anyjával, a mindenkin átgázoló manipulátorok bőrdzsekis királynőjével, Gemmával (Katey Sagal) figyeli gyanakodva, ahogy Jax egy régi naplóféleségen keresztül szembesül az egykori vezető terveivel, aki a fegyverkereskedelemből élő klubbal mihamarabb legális utak felé szeretett volna elmotorozni. Ám mielőtt ezt megtehette volna, J.T. meghalt. 


Ennyi lenne a Sons of Anarchy (SOA) expozíciója, s ennél többet eszemben sincs elárulni a sztoriból. A The Shield (Kemény zsaruk) című kultsorozat egyik alkotójaként komoly hírnevet, nagypofájú nyilatkozataival meg jó sok ellenséget szerzett Sutter a nyögvenyelős első évad után rögtön rálépett a gázpedálra, hisz tán éppen akkor ismerte fel, hogy a sikerhez kicsit több, vagy más is kell white trash-közegbe áthelyezett, Shakespeare-be oltott Sopranosnál (Maffiózók): magához szorította szereplőgárdáját, s a második etap legelső részétől olyan tempót diktált a csapat élén, olyan önhitten, de még inkább élvezettel építette tovább főbb karaktereit, hogy az ember szinte fel se fogta, máris rajongani kezdett a SOA-ért. 

A fő kérdés mindig is az volt, hogy Jax tud-e változtatni bármin is, vagy ahogy a hasonló történetek sugallni, aztán bizonyítani szokták, ebből a körből nincs kifelé út, mert a vérvonal kötelez és megátkoz. A kínai, latino, fekete és ír szervezett bűnözők közti ellentétekbe, no meg a klubon belüli, ragacsos hazugságokkal átszőtt és szarral alaposan bevont pókhálókba csak belegabalyodni lehet. S már a jó szándék szem előtt tartása is nehéz a SAMCRO (Sons of Anarchy Motorcycle Club Redwood Original) öntörvényű, az erkölcsi kérdéseket meglehetősen sajátosan értelmező, „testvéries”, tehát minden gonoszságával együtt valahol mégiscsak romantikus kötelékében. Egy olyan világban, ahol a napi ügyek rendezésébe gond nélkül belefér a reggeli kávé után egy kis leszámolás – ezért hát, amikor csak tehette, Sutter is hangsúlyozta, hogy a sorozata véletlenül se tetovált hősökről regélő lányregény, amelyben aztán minden jóra fordul. A Sons of Anarchy szándéka szerint arról kellett, hogy szóljon, hogy Jax mikor válik olyan felnőtt férfivá, aki felelősséget tud vállalni a döntéseiért. Ettől függetlenül a széria és karakterei, ahogy az hasonló esetekben lenni szokott, egy idő után, s tulajdonképpen érthető módon, külön életet kezdtek élni a rajongók fejében: a klubtagok vélt és valós lojalitása egymás felé, a SOA mindennapi életéhez hozzátartozó rítusok, szabályok, szavazások, valamint a figurák macsósága olyan feelinget teremtett, amelyben a néző bűnösen jól érezte magát. Ezért persze senki se hibáztatható, hiszen a jó mesélőnek az a dolga, hogy személyes ismerősöket faragjon szereplőiből, akár annak árán is, hogy közben bevisz minket az erdőbe, s elfeledteti velünk: a SOA nem tud és nem is akarhat más lenni szimbolikus westernponyvánál, könyörtelen királydrámánál. A motoros szubkultúra bemutatása „csupán” vagány kulissza.

A casting egész egyszerűen lenyűgöző. Ahogy teltek-múltak a szezonok, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Sutter ezt a sorozatot leginkább feleségének, a Rém rendes családos skatulyából addig szabadulni képtelen Katey Sagalnak találta ki – viszont Gemma szerepében olyan zseniális, olyan szemét az asszony, hogy vitatkozni aligha tudnánk a férj döntésével (aki egyébként nagyon is jellemző módon önmagára is osztott egy már-már bicskanyitogatóan érdekes szerepet). Sagalon és Jax szerelmeit alakító Maggie Siffen és Drea de Matteón, valamint a rendre mocira pattanó, szeretetre méltó prostikon kívül a SOA, legalábbis, ami a nemek arányát illeti, egyértelműen kanbuli. Ron Perlman filmográfiájának se jött rosszul a sorozatozás: tán még sose volt olyan sármos, mint Clay szerepében, sőt kis túlzással néha kifejezetten jóképűnek tűnik. Na és a többiek, azok a kiélt fejű, életveszélyes kárhozottak: Mark Boone Junior, Kim Coates, Tommy Flanagan, Dayton Callie és William Lucking, valamint a sztori egyik kulcsfigurájává avanzsált Jimmy Smits. Ez az egész imádnivaló banda a „badass” karakterszínészek álomsorozatába került bele – ők azok, akiket mindenki látott már valamilyen filmben, de a nevüket nem feltétlenül tudtuk megjegyezni, mert, teszem azt Bruce Willis nagyon hamar megölte őket a vásznon. 

Charlie Hunnam
Charlie Hunnam
Nem beszélve a fiatalokról: Ryan Hurts, Theo Rossi és Johnny Lewis is alázatosan szolgálta Sutter egotripjét, aki cserébe (anti)hérosszá tette a szent söpredéket, s nem tudunk neki ezért eléggé hálásak lenni. Mint ahogy számos extravagáns celebritás is hamar ráizgult a cameózásra: a hét évad alatt kisebb-nagyobb szerepben tiszteletét tette a SOA-ban (a teljesség igénye nélkül): Henry Rollins, Stephen King, Danny Trejo és Marilyn Manson is. Ráadásul e négy férfiú nem is csak villámlátogatást tett Charming-ban és vonzáskörzetében, hanem bizony komolyan hozzá is járult az élvezethez néhány dermesztő vagy/és szórakozató pillanattal. A sorozat főszereplője, Charlie Hunnam már más tészta. Őt nagyon meg kellett gyúrni. Vagy nagyon be kellett érnie. Ám szerencsére, mire eljött Jax Teller igazi ideje, körülbelül a SOA félidejénél, a megyei Brad Pitt-hasonmásverseny második helyezettjéből egész tűrhető színész lett a szemünk előtt – a finálé drámacunamijában pedig kifejezetten meggyőző teljesítményt tudott nyújtani. 

Sutter viszont, íróként és showrunnerként pont akkor eresztett le nagyon, amikor a legjobban fel kellett volna pörgetnie a dolgokat: az utolsó évadban. Bár korábban is voltak mélypontjai, vakvágányokra futásai, több teória is létezik arra, hogy a hetedik etap majd’ háromnegyede miért lett ennyire, szinte példátlanul semmitmondó és olykor már-már önparodisztikus: ahhoz képest, hogy a hatodik szezon fináléjában milyen radikális fordulattal készítette elő az utolsó hajrát, a hetedik évad tizenhárom részéből legalább nyolc teljesen felesleges volt. Az ezzel járó unalmat Sutter igyekezett még a saját maga által felállított keretek között is nevetségesnek ható, fontoskodó csavarokkal, időhúzással és megszokottan igényes, ám egyre idegesítőbb zenés montázsokkal hatástalanítani. (A SOA-ban kiemelten fontos szerephez jutottak a (rock)dalok, s az is majdnemhogy példátlan, hogy a sorozatban hallható szerzeményeket, legtöbbször feldolgozásokat, Sutter „házizenekarával”, a Forest Rangersszel rögzítette, dögös értelmezésben, sokszor vendégénekesekkel, nem egyszer Katey Sagal szíves közreműködésével.)  

Aztán, amikor már a legtöbb fan is kezdett belenyugodni, hogy kedvenc szériájának épp a búcsúja lesz bénácska, a kreátor összekapta magát. Illetve valószínűleg az történhetett, hogy a legvégére volt csak ütőképes elképzelése – elvégre, láthattunk olyan részeket a sorozat korábbi évadaiban, ahol olyan sebességgel haladtunk a totális apokalipszis felé, hogy fogalma se lehetett senkinek, Sutter meddig tudja ezt még fokozni. Hát, nem tudta. Viszont az utolsó négy-öt részre visszatért az a SOA, amiért nagyon lehet lelkesedni. Sutter egyrészt sose árult zsákbamacskát – másfelől pedig mindig azzal gurította a legnagyobbat, hogy nem akkor vagy nem úgy döntötte fel a bábukat, amikor vagy ahogy vártuk. A zárlat pedig pont azzal okozott óriási meglepetést, ahogy higgadtan, mindenféle átlátszó, szórakoztatóipari trükközés nélkül felrakta a hét évadra a pontot. A Sons of Anarchy legutolsó, felemelő és felszabadító epizódjára nem tudok megfelelőbb jelzőt találni annál, hogy egész egyszerűen: gyönyörű. 

Minden jelenet, mondat, hangjegy és néma csend a helyén – mindenki megkapja benne, ami neki jár: Isten, Jax, a motorozás és Shakespeare. Nagyjából ebben a sorrendben. Kár, hogy vége. Jaj, de milyen jó, hogy ilyen lett a legvége!