Wajdi Mouawad: Futótűz / Temesvári Csiky Gergely Színház
2015.06.26.

A libanoni származású kanadai író-rendező letaglózó erejű történetéből melodramatikus, ugyanakkor didaktikus előadás született. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.

A drámában két világ feszül egymásnak: a libanoni polgárháború értékeket megsemmisítő, az embereket méltóságukban megalázó, az életeket következmények nélkül kioltó pokla és a problémákat hűvös távolságtartással és racionalitással kezelő nyugati civilizáció. Az író ezt a szembenállást próbálja enyhíteni abban a hitben, hogy ha megismerjük múltunkat, s mindazt, ami az ellenségeskedést okozza, már tettünk egy békülő gesztust.  

Éder Enikő
Éder Enikő
Egy különös nyomozás részese lehet a néző, amelynek végén oidipuszi titokra derül fény. Egy ikerpár meglepő szituációba kerül: anyjuk, aki életének utolsó öt évében egy szót sem volt hajlandó szólni, halála után végrendeletében nemcsak vagyonát és ingóságait osztja szét a gyerekei között, hanem közjegyzőjével egy-egy levelet is átadat nekik azzal az utasítással, hogy azt a lány az apjának, a fiú a bátyjának adja át. Jeanne, a Kanadában élő egyetemi matematika-oktató és Simon, az amatőr bokszoló eddig úgy tudta, hogy apjuk rég meghalt, s további testvér létezéséről nem is hallottak. 

A lány némi hezitálás után útnak indul, hogy Libanonban megkeresse apját. Apró nyomokból, információ-töredékekből lassan kezd összeállni a kép arról a borzalomról, amelyben anyja élt, s amelyből elmenekült. Feltárul előtte anyja gyerekkora, első szerelme, amelyből fia született, de akitől a szigorú vallási és társadalmi törvények értelmében elválasztották, és akit fél életén keresztül megszállottan keresett. Jeanne-t kézről kézre adják azok, akik túlélték a polgárháborút, és még emlékeznek „az éneklő lányra”, akit nem tudott megtörni sem az éhezés, sem a nélkülözés, sem a kínzás, aki a börtönben ikreket szült, s aki évekkel később, új hazába költözve hosszú hónapokon keresztül ült a libanoni vérengzések elkövetőinek tárgyalásán, miközben végleg elnémult. Egy ponton Simon is csatlakozik testvéréhez, így végül mindkettejük előtt feltárul a család ép ésszel feldolgozhatatlan titka. 

Kétszálú tehát a cselekmény, amely a lazán összefüggő epizódok időrendiséget felborító sorából kirajzolódik. Az írói intenció szerint az anya a múlt eseményeit idéző jelenetekben különböző életkorban jelenik meg, de abban szabad kezet ad a szerző, hogy egy színésznő játssza-e végig az asszonyt, vagy többen alakítsák a 14 és 65 év közötti alakokat. Két évvel ezelőtt, a darab magyar nyelvű bemutatóján – amely Erdeös Anna vizsgarendezése volt az Ódry Színpadon – Udvaros Dorottya egymaga jelenítette meg az anyát, a temesváriak előadásában a fiatal, a középkorú és az idősödő asszony szerepét más-más színésznőre osztották.

Tokai Andrea, Magyar Etelka, Lőrincz Rita
Tokai Andrea, Magyar Etelka, Lőrincz Rita
Az akciókban nem bővelkedő mű drámaisága elsősorban a helyenként tényszerű közlésekre szorítkozó, máskor érzelemteli szövegben rejlik, s a két cselekményszál közül értelemszerűen a múltbéli a domináns. Mivel az ikerpár szerepe – kis túlzással – arra szorítkozik, hogy fel lehessen idézni az anya, s rajta keresztül egy generáció, egy nép tragédiáját, az a feszültség sem születhet meg, ami ideális esetben a dráma két síkja között alakulhatna ki.

A darabot kísérő megpróbáltatások, az éhezés és szomjazás, a kínzások, a lelki és testi erőszak színpadi ábrázolása különösen kényes feladat, hiszen ezek realista-naturalista bemutatására való törekvés épp a borzalmak lényegét nem tudja visszaadni, de akkor is csorbulhat a mű hatása, ha csupán a szövegre hagyatkozva a visszaemlékezés tárgyilagos interpretálása történik meg. Egyik esetben sem születik meg az emocionális és intellektuális befogadás szintézise.

A Futótűz egyik magyar nyelvű előadása sem tudta e problémákat maradéktalanul megoldani. A színművészetis produkció elvont konstrukcióba zárta a történetet, ezáltal főleg a néző intellektuális érzékenységére apellált, a temesváriaké pedig inkább az elmondottak megjelenítésére, a szöveg illusztrálására szűkült le.

Lőrincz Rita,
Lőrincz Rita, Kocsárdi Levente
A Thália Színház Határon túli hétfők sorozatának keretében látott előadás rendezője, Radu-Alexandru Nica a színpadi hatáskeltés számos eszközét birtokolja, s mindenekelőtt ezek használatában bízik, kevésbé a szituációk mély analízisében és szemléletes kibontásában. 

A látvány puritán (tervező: Irina Moscu). A sok apró jelenet helyszínét egyetlen forgó díszletelem segítségével próbálják érzékeltetni: a kör alapú, emelt dobogó egyik oldalán magas fal áll, s ahogy a színészek elfordítják a díszletet, e különböző szögben elhelyezkedő fal tagolja a teret. A dobogóból összecsukható asztalok és padok emelhetők ki, ezek jelzik a konkrét helyszíneket. A fehér háttérfalra legtöbbször művészkedő beállítású, főleg a helyszínek közötti eligazítást segíteni szándékozó fotókat (átlósan komponált felhőkarcoló, repedezett föld, absztrakt ábrák, sivatagi táj stb.), ritkábban a cselekmény görgetésében fontos szerepet játszó dokumentumokat (konkrét helyszín vagy szereplő felismerését elősegítő fénykép) vetítenek. Időnként, főleg a két testvér közötti szimultán jelenetekben árnyjátékok vetítőfelületeként is használják a falat. 

A jelen idejű történetszál, az anya végrendeletének felolvasása a színpad előterében, a fal előtt zajlik, a többi jelenet általában a színpad mélyén, legtöbbször félhomályban. A masinéria működtetése fontosabbnak tetszik, mint a színészek térbeli elhelyezése és mozgatása. Főleg hatásos világítási effektusok (Lucian Moga) és aláfestő zenék (Vlaicu Golcea) adják meg a jelenetek hangulatát. A szereplők igen gyakran beszélnek mikrofonba, de ennek dramaturgiai vagy emocionális alapja többnyire rejtve marad. 

Molnos András Csaba. Fotók: Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár
Molnos András Csaba. Fotók: Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár
A rendező láthatóan nem törekedett arra, hogy egységes játékstílust alakítson ki. Az a döntése, hogy Nawalt, az anyát három színésznővel játszatja, nem igazolódik. Ez különösen akkor válik egyértelművé, amikor Tokai Andrea az idősödő asszony szerepében megjelenik. Az ő megszólalása, színészi ereje, belülről fakadó figuraformálása egyszeriben nagyformátumú, tragikus alakot állít elénk, aki végső monológjával visszamenőleg is értelmet ad az egész történetnek. (Kár, hogy mikrofonba kell beszélnie!) Jellemző a rendező színészvezetésére, hogy az előadás elején a gyereklány Nawal nagyanyját ugyanazokkal az illusztratív eszközökkel játszatja Tokai Andreával, mint amelyekkel általában a többi színészt. Így a derékszögben meghajlott derekú, bottal bicegő, grimaszoló figura karikatúra lesz, s elvész a szerep dramaturgiai fontossága is.           

Csaknem mindenki több szerepet játszik, ám e figurák leginkább csak külsőségekben (jelmez, kellék, arcfestés) különböznek egymástól, s ez sem a színészi alakítások kiteljesedését, sem a történetben való eligazodást nem segíti. Ebben a rendezői elképzelésben a színészek többnyire arra kényszerülnek, hogy szerepük pillanatnyi érzéseit, indulatait felnagyítva megmutassák. Ez okozza az előadás melodramatikusságát, ami azonban nem tudja elfedni, sőt gyakran épp felerősíti a szövegben kétségtelenül meglévő célzatosságot, didakszist. 

Mindezek ellenére az előadás kirobbanó sikert aratott. A nézők hosszan, felállva tapsoltak, sokan megkönnyezték a főszereplők sorsát. Ez a siker természetesen szólt a hatásokkal jól operáló rendezőnek, sokkal inkább az odaadó és fegyelmezett együttesnek, de mindennél inkább a torokszorító történetnek.
Szerző:  Wajdi Mouawad,  Cím:  Futótűz,  Fordító:  Molnár Zsófia,  Díszlet:  Irina Moscu,  Jelmez:  Ioana Popescu,  Zeneszerző:  Vlaicu Dolcea,  Világítás:  Lucian Moga,  Rendező:  Radu-Alexandru Nica,  Szereplők:  Lőrincz Rita, Magyari Etelka, Tokai Andrea, Molnos András Csaba, Éder Enikő, Kiss Attila, Bandi András Zsolt, Borbély B. Emília, Mátyás Zsolt Imre, Vass Richárd, Kocsárdi Levente, Dukász Péter, Mátray László