Anarchia. Utópia. Forradalom. / Ludwig Múzeum
2014.12.04.

Tegyük fel, hogy a forradalom valami olyasmi, amit meg lehet fogni. Nem olyan nagy képtelenség ez, a forradalmakhoz gyakran kapcsolunk arcot, általában egy kócos, lángoló tekintetű fiatalembert lezseren elhanyagolt ruhában. IBOS ÉVA ÍRÁSA.

De mi van akkor, ha megfésülik, szépen felöltöztetik, és bevezetik az előkelő társaságba? Valószínűleg senki sem ismer rá. Vagy igen, de nem veszik komolyan. Vagy komolyan veszik, de sajnálják. 


Valami ilyesmi történik a Ludwig Múzeumban az Anarchia. Utópia. Forradalom. című kiállításon, ahol a már-már kortárs-szabványosnak mondható kiállítás-rendezési kezdetek, vagyis a videóinstallációk után még reménykedve, később azonban egyre zavartabban és fokozódó hiányérzettel fordulunk be az újabb termekbe. 

Mert keressük és várjuk a Forradalmat, az Utópiát és az Anarchiát, de nem nagyon akadunk rá, csak egy retusált tükörképre. Az elején még csak a dejà vu érzésével kell megküzdeni, hiszen minden nagyszabású kortárs kiállításon szükségszerűen vannak politikai-társadalmi tartalmú művek, a különbség most az, hogy itt kizárólag ilyeneket látunk. Az összeadódás eredményeképp tehát ennek a tárlatnak jó nagyot kéne szólnia, de ez elmarad. 

Pedig elvileg nem lenne szabad, hogy az időfaktor és a hely szelleme befolyásolja a művek hatását, gyakorlatilag azonban épp ez történik, de nem az utókor történelmi tapasztalásának a malíciájából kifolyólag, hanem a munkák gyökértelensége miatt. Melyek többsége szinte feszeng a rákényszerített jólneveltségben, s így valahogy elmegy az erejük, pedig eredetileg volt nekik, nem is kicsi. Most azonban, az illedelmes egyenkeretek (amelyekbe például Ladik Katalin és Szombathy Bálint műveit rakták) és a steril installáció miatt többnyire elvéreznek még azok is, amelyek „rekonstruálódnak”. 


Mert például a Hejettes Szomlyazók 1989-ben, Berlinben bemutatott, falfirkás, sok tárgyas installációja olyan precízen és gondosan kivitelezett, hogy ez már eleve tökéletes megsemmisítése a hajdani társaság hajdani szándékainak, melyek alapkövei (többek között) a tekintélyellenesség, a spontaneitás és az ötletszerűség voltak. Nem járt jobban a szlovén Lovaglás szelfizéssel című „perfo-installáció” sem, pedig a szándék szerint ennek durrannia kellene, hiszen az egész teremrész, a földtől a plafonig pink színű plakátokkal van kitapétázva, s ebben a környezetben foglal helyet a  „polgárpukkasztó” (ha van még olyan egyáltalán) mű, amely bevásárlókocsistul, falloszostul sem több, mint a helyi önkormányzati választás elleni csínytevés. 

Nem ez az egyetlen gyenge mű a kiállításban. Igaz ugyan, hogy a forradalom is kitermeli a maga söpredékét, s az anarchia is inkább a ziláltságról, nem pedig a finnyás ízléséről ismerszik meg – ha ezek belejátszottak volna a válogatás szempontjaiba, akkor érthetőbb lenne a hullámzó színvonal, de valószínűleg nem erről van szó, hanem egy divatos gondolatkör felkapásáról viszonylag könnyen beszerezhető művek által.

Mert nem túl nehéz drMáriástól egy egész termet megtöltő, komplett kiállítási anyagot a LUMU-ba szállítani, de miért nő - az általam egyébként igen kedvelt - művész aránytalanul a többiek fölé, a tálalást, vagyis a hermetikus elzártságot és a vörös falszínt tekintve ráadásul fölöslegesen didaktikus-felmagasztaló módon? Vagy ott van az exhibicionista őrült fenegyerek, a német Jonathan Meese falnyi méretű gigászi vászna, amely úgy, ahogy mi Budapesten látjuk – nagy kép a falon - nem túl izgalmas. Ahogy viszont a neten is megtekinthető, hogy a frissen festett-maszatolt mű folytatódik a földön, úgy azért valamivel érdekesebb. 

Fotók: Glódi Balázs, Ludwig Múzeum
Fotók: Glódi Balázs, Ludwig Múzeum
Egyébként műfajilag sokfélék a művek, van videó, grafika, gyerekrajz, festmény, szobor, tárgy és installáció, többféle a megszólalás hangja is: dráma, szatíra, irónia, szóval a változatosság adott, valahogy mégis belefáradunk a kiállításba, mert eltévedünk a nagy egészben. És nem az óriási felhozatal miatt, mert a mennyiség ugyan bárhol maga alá tudja gyűrni a látogatót, ám, ha egy logika mentén vezetik, s érti, hogy miért és hova jut, akkor végül is győztesen kerül ki a néző bármely kiállítóteremből, itt azonban inkább összezavarodva és hiányérzettel, vagyis vesztesen távozik. 

Mint említettük, rengeteg a mű, a merítés azonban meglehetősen lokalizált. A kiállítás nemzetközi igénnyel szerveződött, pontosabban „Kelet-Közép Európára fókuszál”, de igencsak hézagosan. Itt vannak a németek, az osztrákok és a délszlávok, ám hiányoznak a csehek, a lengyelek, a románok. Pedig földrajzilag (hogy mást ne mondjunk) ők is ide tartoznak, s ha a tárlat tényleg „kísérletet tesz a művek kontextusának a rekonstruálására”, az éppen nélkülük elég bajos. 

A kiállítás 2015. január 4-ig tekinthető meg.
Szerző: Ibos Éva