Hoppá-hoppá! / Budapest Bábszínház
2014.11.18.

A Budapest Bábszínház színpadán majd egy órán át veszekszik egy vadkan és egy cica. Vagy két bábszínész? Egy testvérpár? Férj és feleség? Anya és fia? Mindegy. A lényeg, hogy mindkettőnek igaza van, és végül mindketten méltóvá válnak egymás szeretetére. (És a miénkére is!) RÁDAI ANDREA ÍRÁSA.

A Budapest Bábszínház legújabb, kicsiknek szóló (3+) darabja Franz Zauleck meséjéből készült (Paul R. Olbrich adaptációjából). Az előadás (rendező: Kuthy Ágnes) dinamikus, bájosan humoros, szerethető, és még némi tanulságot is felkínál (de nem traktál vele). 


Dönci, a vadkan egy lerobbant buszban, békésen éldegél az erdő közepén. Első dala arról szól, hogy milyen jó egyedül lenni, hiszen azt csinál, amit akar, annyit ehet, amennyit akar, rendetlenkedhet, és még azt is kimondhatja, hogy kaki, sőt kaka. (Mely megjegyzéssel roppant mód belopja magát a nézőtéri gyerekek szívébe – nem csoda! S így legalább megvan a bizalom.) De a vadkan mintha mégis belekámpicsorodna ebbe a nagy egyedüllétbe... Szerencsére egy hideg téli napon menedéket kér nála Liza, a cica, egészen tavaszig. Viszont az együttélés nem fenékig tejfel. Liza a rendet, a tisztaságot és a szép dolgokat szereti, Dönci viszont jól érzi magát a felfordulásban, szeret barkácsolni, és a hasznos (szerelhető) dolgok érdeklik. Pedig amúgy kedvelnék egymást, és igyekeznek egymás kedvében járni: Liza csúszdázik és tengereset játszik Döncivel, és sütit süt a vadkannak, aki viszont megpróbál rendet rakni, és cica formájú vekkert farigcsál lakótársának. Próbálkoznak azzal is, hogy kétfelé osztják a buszt, de ez sem működik, már csak azért sem, mert kiderül, hogy szükségük van egymásra: csak Dönci tudja megszerelni Liza billegő székét, és csak Liza tud rendet rakni Döncinél...  

A bábszínházi verzió legelső jelenete kissé kilóg ebből a történetből, viszont frappánsan készíti elő az előadást. A fehér színpadon fehér papírba csomagolt, hatalmas doboz. Bejön két bábszínész: egy nő és egy férfi, és elkezdenek vitatkozni azon, hogy a doboz ház vagy busz. A nyomatékosítás kedvéért ablakot és kereket rajzolnak a papírra, majd letépik a csomagolást, ami alatt egy lakóbusz rejtőzik. Elhangzik, hogy házbusz és buszház, de megegyezni mégsem tudnak, és a nő sértődötten elhagyja a színpadot. (Ezután jön csak Dönci dala az egyedüllét boldogságáról.)

Pallai Mara
Pallai Mara, Hannus Zoltán
Ez a nyitó jelenet tehát szigorúan véve nem illeszkedik logikusan, kronológiailag a történetbe, de nem is ez a funkciója. Inkább egyfajta nyitány, ami a ráhangolódást biztosítja. És nem csak felvezeti a témát, hanem azáltal, hogy a bábszínészek a bábok nélkül vannak színpadon, el is emeli egy kicsit, több értelmezési lehetőséget is felszabadít. Ezenkívül az orrunk előtt teremti meg a színpadi helyzetet (ami, ha jól sikerül, a felnőttek számára is mindig felér egy csodával), és varázsolja elő a díszletet (látvány: Hoffer Károly, Lénárt András): vagyis a házbuszt, mely ezentúl „szerkezetileg” is követi a történet ívét. Szétnyílik, hogy bekukkanthassunk Dönci otthonába. Amikor a civakodók kettéosztják a lakást, a busz eleje és hátulja úgy fordul el egymástól, mintha két irányba akarna menni, jelezve, hogy ez a megoldás nem túl célravezető. A végén pedig, a happy endinget hangsúlyozandó, a lerobbantnak hitt busz mégis elindul: a két főszereplő most már tart valamerre, együtt. 

A színpadi látvány letisztult, egyszerű: a buszház berendezésében minden tárgynak szerepe van; jelzésszerű árnyak alkotják az erdőt. A bábok bájosan egyszerűek. Külön is mozgatható szemük a lényeg: a lecsukódó pilláknak és a tágra nyíló tekinteteknek köszönhetően kifejezetten gazdag Liza és Dönci mimikája (de különösen a vadkané, akinek alsó szemhéja is gyakran mozog, ami miatt néha egészen olyan arcot vág, mint egy bűnbánó kisgyerek). 

Fotók: Budapest Bábszínház
Fotók: Budapest Bábszínház
Az előadásnak két szereposztása van: a cikk szerzőjének Hannus Zoltánhoz és Pallai Marához volt szerencséje, a másik szereposztásban Kovács Judit és Kemény István látható. A bábszínészek gesztusait és jelmezét a hagyományos nemi szerepek határoznák meg: a rend- és tisztaságmániás Liza – cuki masnijával, habos szoknyájával – mintha egy hatvanas évekbeli mosóporreklámból lépett volna elő. A rendetlen, vad Dönci pedig természetesen overallt visel. Emiatt mintha a férfi és nő közötti alapvető konfliktus éleződne ki, de az előadás teret hagy annak, hogy mindenki a saját maga által megélt vagy szemlélt konfliktust ismerje fel: a felszínen Dönci és Liza csak lakótársak, de sokszor emlékeztetnek civakodó testvérekre, anyára és gyermekére, de arra is, ahogy anya és apa szokott veszekedni. 

Ezek a tágra nyitott értelmezési lehetőségek többek között az első jelenetnek köszönhetők, illetve annak, hogy a bábszínészek nem rejtőznek mindig a bábok mögé, és saját, külön életük is van a színpadon: kifelé is játszanak, ki-kikacsintanak. Hannus maga is táncra perdül (azaz rugózik néhányat a térdével) Döncivel a fején. Pallai huncut tekintettel néz szét a nézőtéren, miután a Liza-bábot berakja a buszba. Kedves poén, hogy Liza cicának és a bábszínésznek is van – méretarányos – rózsaszín, hallal díszített bőröndje. Amikor a két karakter csúnyán összeveszik a tengeres jelentben, a két bábszínész is elkezd egymással balhézni a színpad előterében, a busz előtt. Amikor pedig Dönci és Liza elhatározzák, hogy kettéosztják a lakást, és el kell dönteni, hogy mi kié lesz, a bábszínészek is összegabalyodnak, összecserélik, és össze-vissza adogatják a bábokat. Elmosódik a határ báb és bábszínész között.

Hiszen, mint később kiderül, ez a stratégia nem vezeti ki kapcsolatukat (és a buszt) a kátyúból. A megoldás akkor kezd derengeni, amikor farsangkor Liza Döncinek és Dönci Lizának öltözik, és kipróbálják, hogy milyen a másiknak lenni: Liza csapágyat szerel, Dönci takarít. 

A békéhez és az előrelépéshez sokszor már az is elég, ha egy kicsit a másik szemével próbáljuk meg nézni a világot. 
Szerző: Rádai Andrea
Író:  Franz Zauleck ,  Rendező:  Kuthy Ágnes,  Játsszák:  Kovács Judit,  Pallai Mara,  Kemény István,  Hannus Zoltán,  Dramaturg:  Gimesi Dóra,  Látvány:  Hoffer Károly, Lénárt András ,  Versek:  Erdős Virág,  Zene:  Darvas Benedek