Harag
2014.10.22.

Második világháborús zombie apokalipszis vallásfilozófiával és a hősmítosz újraértelmezésével nyakon öntve, de még mindig a paradigmán belül? Bármilyen bizarrul is hangzik, David Ayer rendező sikerrel hozta össze ezt a fura elegyet a Harag című filmjében, ami, ha nem is robban, mindenképpen tűzveszélyes anyag. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

A háborúnak mindjárt vége, 1945 áprilisában járunk. A szövetségesek amerikai csapatai mélyen behatoltak a német területekre, ahol azonban fanatikus nácik gátolják az előrenyomulást. A helyzetet az sem könnyíti meg, hogy az amerikaiak Sherman tankjai (gyártotta: Henry Ford) papírvékonyságúnak bizonyulnak a németek Tigriseihez (tervezte: Ferdinand Porsche) képest. 

Az egyik amerikai tank, nevesen a Harag (Fury) legénysége a film tulajdonképpeni főszereplője. Vegyes a társaság: a főnök, Collier parancsnok, másik nevén a Vén róka (Brad Pitt); a vallásos Boyd, vagyis a Káplán (Shia LaBeouf); a hillbilly ösztönember, azaz Tuskó (Jon Bernthal); a mexikói Gordo (Michael Pena) és az újonc, Norman (Logan Lerman). Erre mondhatjuk azt, hogy láttunk már ilyet második világháborús kalandfilmekben: amerikai csapatszellem; egy-egy főbb tulajdonsággal, majdhogynem közhelyekkel jellemzett katonák, akik beszólogatnak egymásnak, de még az újonc érkezését a megszokott brigádba sem tekinthetjük túlzottan eredeti történetszálnak.

Ayer ennél azonban többet akar mondani, és mond is. Szinte az első kockáktól berántja a nézőt a közelikkel, félközelikkel és azzal, hogy méterről méterre, városról városra, szántóföldről szántóföldre, táborhelyről táborhelyre haladunk. Ott vagyunk, jelen vagyunk, érezzük az izzadságot, látjuk a hullákat, amiket buldózer takarít el, a sarat, amiből kikandikál valami, ami egykor ember volt. A háború mocska mindenre rátelepszik, az uniformisokra, a bőrre, a tankokra, de legfőképpen az érzelmekre és a gondolatokra. Zombi apokalipszis pereg a vásznon: túlélőtúra, ahol annyi a tét „csupán”, hogy életben kell maradni, ahol a családot a katonatársaid jelentik, az otthonod a tank, ahol nincs múltad, és lehet, nem lesz jövőd sem, mert csak a pillanatnyi jelened létezik. És ez az egzisztenciális kiszolgáltatottság robot üzemmódba kapcsolja a katonákat, mert másképp nem is tudnának harcolni – ott van minden Brad Pitt szemében és mozdulataiban (a Pénzcsináló óta nem volt ilyen jó a vásznon), ahogy határozott parancsokat osztogat, aztán amikor már nem látják őt a többiek, engedélyez magának a tank mellé guggolva egy pár másodperces összeomlást. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Ebből az érzelmi ambivalenciából építkezik David Ayer filmje: egyrészt profi katonák vagyunk, gyilkológépek, másrészt emberek (vagy, ami még megmaradt ebből), akik nem biztos, hogy szóba állnának egymással, ha nem egy csapatot alkotnának egy tank belsejében. Vén róka, ahogy Káplán is, műveltek, akik néhányszor pengeváltásba keverednek Isten létéről (vitatkozásnak ezt nem nevezném, hiszen idő sincs rá); újonc egy aktakukac, akit a háborús bürokrácia vezényelt a frontra; Tuskó és Gordo pedig egyszerűbb lelkek, akik jól tudják, a többiek számukra békeidőben egy másik világot képviselnek. Mindez tökéletesen megmutatkozik a mozi egyik legjobb jelenetében, amelyben két német nő (Anamaria Marcina, Alicia von Rittberg) is szerephez jut: a „béke” átmeneti pillanataiban azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy „csupán”a háború tette egyenlővé ezt a csapatot.     

Ayer tehát más megvilágításba helyezi a bajtársiasság fogalmát, ahogy a hős és az ellenség mítoszára is rákérdez: nincs itt semmi pátosz, a félelem szüli a hőst meg a munkamorál (valakinek menni kell előre, teljesíteni a tervet), de van, hogy a puszta véletlen: jókor vagy jó helyen, pontosabban, rosszkor vagy rossz helyen. És hiába arctalan az ellenség, a németek ugyanúgy berúgnak a végső pillanatokban, mint az amerikaiak, és ugyanúgy csak araszolnak előre, mert ezzel tarthatják magukat a legtovább életben. 

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Ugyanakkor mégiscsak maradunk a háborús kalandfilm keretein belül, hiszen a film utolsó nagyobb epizódja ismét csak a műfaj egyik klasszikus eleme: az öngyilkos küldetés, aminek – tegyük hozzá – nincs is sok értelme, hiszen a katonák számára is nyilvánvaló, a végjátékban vagyunk, csak idő kérdése, és a háborút megnyerik a szövetségesek.   

Egyszóval Ayer filmje a maga módján tojástáncot jár: részben marad a zsáneren belül, részben azonban újraírja, továbbgondolja, kitágítja azt. A Brad Pitt-Shia LaBeouf-Logan Lerman triónak, Roman Vasyanov operatőr szuggesztív képeinek (végig a barna, a fekete és a szürke dominál; a szűk terek fojtogató intimitását ugyanolyan feszültséggel képes visszaadni, mint a front személytelenségét), valamint annak, hogy a rendező kitűnő ritmusérzékkel építi fel az akciójeleneteket (konkrétan idegesítő, amikor beszorul a Sherman a Tigrisek ágyútüzébe), a Harag nem egykönnyen felejthető film. És épp az újszerűsége és a szuggesztivitása miatt hat valahol zavaróan, hogy a mozi végül mégiscsak egy realista és horrorelemekkel tarkított háborús akció/kalandfilmé áll össze. 
Cím:  Harag,  Rendező és forgatókönyvíró:  David Ayer,  Zeneszerző:  Steven Price,  Operatőr:  Roman Vasyanov,  Vágó:  Jay Cassidy, Dody Dorn,  Szereplők:  Brad Pitt, Logan Lerman, Jon Bernthal, Shia LaBeouf, Michael Pena