Rába Roland: Utolsó / Trafó
2014.09.23.

Előadásokat filmekhez hasonlítani disznóság. De talán kevésbé az, ha egy zombis előadásról beszélünk. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.

Bánki Gergely, Mázló Tímea
Bánki Gergely, Mázló Tímea
Korábban soha nem láttam zombis előadást, és talán az sem véletlen, hogy az agyzabáló élőhalottak inkább a mozivásznon jelennek meg. A filmes technikák ugyanis alkalmasak arra, hogy anélkül jelenítsenek meg rettenetes szörnyeket, hogy megpukkadjunk a nevetéstől, miközben nézzük. Azt nem állítanám egyébként, hogy a horror műfaja egy az egyben alkalmazhatatlan színpadra, de a sikeres kísérletek nagyobb része valószínűleg inkább pszichothriller jellegű, ilyen volt például a tavalyi évadban a 011-es alkotócsoport Párnaember című előadása. Abban az volt a jó, az azért volt rettentően ijesztő, mert nem a primer rettegésünkre épített az ismeretlentől és/vagy undorítótól, hanem a lélekbe – kicsit mindannyiunk lelkébe – zárt gonosznak adott releváns színpadi formát.
 
Azon kívül, hogy zombifilmet - a megszokott formájában - valószínűleg nem is nagyon lehet tehát teátrális keretek közé szorítani, volt még egy viszonylag nagy probléma Rába Roland Utolsójával: nem igazán döntötte el, hogy a műfaj verziói közül melyiket szeretné a színpadon látni. Ijesztgetősből átmenet nélkül csap át paródiába, majd – ami talán a legidegesítőbb az egészben – az emberiség természetén való lamentálásba. Néha megijedek, az jó (bár egészen alacsonyan van az én ingerküszöböm ilyen téren), néha nevetek, az is jó, bár a legtöbb poént már láttam korábban filmparódiákban.
 
Tóth Orsi
Tóth Orsi
Egy zombifilmnek – legyen az bármilyen trash – mindig az a tétje, hogy hogyan viselkedik egy csapat túlélő vészhelyzetben, tehát azért jön létre, hogy megmutasson valamit az ember természetéről. Ritkán mond ez már nekünk újat, de néha azért mégis: gondoljunk csak a 28 nappal később című filmre, amiben a zombi-apokalipszis a túlélőket nemhogy nem készteti csapatmunkára, hanem egyenesen egymás ellen fordítja őket. Rába Roland rendezése némi aktuálpolitikával teszi egy árnyalattal sokszínűbbé a megszokott zombitematikát. Az előadás elején egy esti mese pozícionálja az alaphelyzetet, amiből megtudjuk, hogy az „együttműködés-vírus” fertőzi az embereket, és hogy „magunk mögött hagytuk a liberális demokráciát”. Nagy kár viszont, hogy az előadás során nincs több utalás arra, hogy itt az agyatlan, békemeneten vonuló zombikkal állnánk szemben, tekintetünk szép lassan az átlagos kisemberek kálváriája felé fordul, és afelé a közhely felé, hogy vírus nélkül is zombik vagyunk, magatehetetlenek, gondolkodásra képtelenek. Ennek a gondolatkörnek egy kiváló feldolgozása egyébként a Shaun of the Dead című zombifilm-paródia, ahol a főszereplő egészen hosszú ideig nem veszi észre, hogy zombik mászkálnak az utcán, mert azok pontosan úgy viselkednek, mint azelőtt az emberek.
 
Ficzere Béla
Ficzere Béla
Az agyatlan kisembert egyébként természetes környezetében ábrázolja az Utolsó: egy lekicsinyített teszkós díszletben. Van zöldséges pult, grillpult, nonfood, bár odatévedt vásárló nem igazán, a bevásárlóközpont inkább élettérként jelenik meg. Hétköznapi, már-már unalmas szerelmi történetek játszódnak le itt: hogy Kornél (Bánki Gergely) szerelmes Piroskába (Székely Rozi), vagy az, hogy Herceg (Herczeg Tamás) nem tudja elfogadni barátnője (Mázló Tímea) siketségét, egyaránt súlytalan párbeszédeket eredményez a vírus elterjedése előtt és után is. Kérdés maradt bennem az, hogy az improvizációk alapján íródott szöveg tényleg törekedett-e a felszínességre, hogy szembeállítsa nevetséges, hétköznapi problémáinkat a rettenetes zombi-apokalipszissel. Bárhogy is legyen, szerintem az emberek egy kicsit érdekesebbek ennél még akkor is, ha a teszkóban laknak.
 
Az előadás egyik legszórakoztatóbb jelenete az, amikor Ficzere Béla öltönyös, nagyvilági szereplője (hogy ki ő, és miért a teszkóba, egy ott dolgozó suttyóhoz jár drogért, nem egészen világos) felszív egy csíkot valami teljesen új dizájner cuccból. Ezt követően elkezd vért hányni, majd hosszasan papol a fogyasztói társadalom veszélyességéről, mert már a vízbe se tudhatjuk, mit raknak a multik. Vicces csavar a dologban, hogy később kiderül, valóban a korábban megivott víztől ömlött vér a szájából.
 
Mázló Tímea, Baksa Imre. Fotók: Orosz Bálint.
Mázló Tímea, Ficzere Béla. Fotók: Orosz Bálint.
Talán az ilyen groteszk pillanatokból kellett volna több, a csalásból, a nézőpont ide-oda forgatásából. Azoknál a jeleneteknél, ahol az előadás deklaráltan elkezdi magát komolyan venni, kicsit nevetségessé is válik. Például azok a részek inkább mulatságosak, mintsem elgondolkoztatóak, amikor az amúgy egy szót sem szóló, magába forduló teszkópultos (Tóth Orsi) a sötétben kap egy kis reflektorfényt, és citálni kezdi a Jelenések könyvét. János könyvét egyébként időről időre előhúzzák a horrorfilm-rendezők, mert roppant hangzatosnak és sokatmondónak tűnik bármilyen katasztrófa-közeli helyzetben, és valóban alkalmas is lehetne arra, hogy kulturálisan megmozdítson bennünk valami elemi rettegést a végzettől, ha valamelyik rendező venné a fáradtságot, és kicsit a mélyére nyúlna. (Vannak persze erre jó példák, de többnyire nem ebben a műfajban.)
 
Hogy mégis kortárs, politikai problémákkal állunk szemben, az az előadás végén kristályosodik ki újra. Gondolom nem spoilerezek nagyon, ha elmondom, az életképtelen teszkólakókat viszonylag gyorsan levadásszák a zombik. Ez már egyébként a második generációs zombifilmek világát idézi, ahol a szörnyetegek csak akkor téblábolnak bénán, ha épp nincs semmi dolguk, ha helyzet van, akkor szélsebesen mozognak. És bizony, eljön az a pont is, amikor a nyugtatókon élő, rossz idegrendszerű Piroska számára vonzóvá válik a csordaszellem, ahol látszólag megszűnnek a hétköznapi problémák, ahol az egységben olyan erő bontakozik ki, ami elől menekülni úgysem lehet. Ám rövid úton kiderül, hogy közegük kirekesztő, fasisztoid, hogy a végletesen elhülyült élőhalottak közé nem kerülhet be csakúgy bárki. Ezt látva evidensen következik az az álláspont, hogy akkor inkább a liberális demokrácia, még akkor is, ha az egész életünket a teszkóban kell leélnünk. És kiút az van – mondja az előadás, mondom én is -, mindig van kiút.

Szerző: Puskás Panni
Író:  Eugene Ionesco
Fordítás:  Mészöly Miklós
Szöveg:  Rába Roland (a társulat improvizációi alapján)
Szereplők:  Baksa Imre,  Bánki Gergely,  Ficzere Béla,  Herczeg Tamás,  Mázló Tímea,  Székely Rozi,  Tóth Orsi,  Adányi Alex,  Földesi Ágnes,  Sinkó Réka,  Csikász Ágnes
Díszlet:  Menczel Róbert
Jelmez:  Oláh Tímea
Dramaturg:  Büki Dóra
Zenei vezető:  Puskás Péter
Mozgás:  Gyöngyösi Tamás
Világítás:  Éltető András
Hang:  Belényesi Zoltán
Rendezőasszisztens:  Kiss Ágota