Szerelemre hangszerelve
2014.07.23.

A Szerelemre hangszerelve elsősorban reklámfilm, ami igen meggyőzően adja el New Yorkot. E film után nem lehet ezt a várost nem szeretni. KOLOZSI LÁSZLÓ KRITIKÁJA.

A bugyuta címfordítást mérsékelten indokolttá teszi, hogy a Szerelemre hangolva című zseniális melodrámát Hongkong-reklámként is értelmezhetjük. Értelmezhetjük, bár, tegyük hozzá, Wong Kar Wai filmjének szereplői nem a valóságos Hongkongban szeret(né)nek egymásba, hanem egy álomszerű képződményben, ami az ötvenes évek Hongkongjához hasonlít a leginkább. Ezzel szemben A szerelemre hangszerelve című filmben látható New York nagyon is valóságos, kézzelfogható. Csábító is, mert elegáns, minden ízében gazdagságot sugárzó, mert lúzer figuráiban is van valami báj, valami elevenség és lázas akarat. Ennek a filmnek minden szereplője sikeres volt vagy az akar lenni, és a siker reményét a város adja meg nekik. A Szerelemre hangszerelve protagonistája, Dan a zeneipar lecsúszott mogulja. Albérletében másnaposan ébred, lenyomja a csörgőórát, ki akar szállni a napi robotból. Ő nem a high-tech iroda miatt csinálta meg a maga bizniszét, hanem azért, mert jó érzékkel rendelkező rajongó volt, tudta, melyik zenész hóna alá érdemes nyúlni, kit érdemes menedzselni. Ám az ideje lejárt: fiatal, afro-amerikai alkalmazottja már jobban tudja, mi a dörgés.

Keira Knightley
Keira Knightley
Az eredeti cím (Being Again) árulkodó: ez is, mint sok más mai, amerikai, függetlennek álcázott film (ez elsősorban azt jelenti, hogy olyan rendező terméke, aki egy nagyon erős, független filmmel tűnt fel) az újrakezdés, az életválság filmje. Nem egyszerűen a midlife krízis az, amit meghangszerel, hanem egy súlyosabb és leküzdhetetlenebb életválság. Az általa oly lelkesen létrehozott, egykor értékesnek vélt birodalom (legyen annak megtestesülése mobilcég vagy színház) értékeinek relativizálódásával, vagyis az örökkévalósággal folytatott küzdelem hiábavalóságával szembesülő negyvenes drámáját ültette filmre John Carney.
 
A rendező korábbi filmje, az Egyszer szintúgy erről szólt, de az még kis költségvetéssel, nem fúvósszekcióval és vonósokkal megdolgozott hangzással, nyurgább volt, de őszintébb. A fiatal dublini utcazenész lecserélődött a szupersztárnak számító Maroon5 énekesre, a bensőséges és megindítóan személyes zene pedig a kiszámítható, profi Gregg Alexander-szerzeményekre. Glen Hansard és az ő zenéje egészen más filmet jelent, mint a kissé fádul és mindig enyhén idegesítően falzettben éneklő Adam Levineé. Hiába, hogy az egymásra találás a téma itt is, a szerelmi kapcsolatok könnyű gyúlékonysága, hiába járja ez a film is azt körül, hogy maradhat-e az ember - ha sikeres - önazonos és szabad. Ez egy sikkes New York-design film, nem egy szívmelengető, lassan csordogáló dráma. 

Adam Levine
Adam Levine 
És ebből következően hiányzik is belőle az, ami miatt az Egyszert annyira lehetett szeretni. Hiányoznak belőle a jó zenék is: a Ronan Keatingnek, Enrique Inglesiasnak, Melanie C-nek, Gerri Halliwellnek számokat író Alexander megbízható, profi zenész, rettenetesen ért a hangszereléshez, érzi, mi a sláger, mit és kit érdemes felfuttatni, de semmi nincs benne a film elveszett Dan-jéből. Ő biztosan nem menne be holtrészegen egy munkaértekezletre, és ez a filmzenéjén erősen át is jön: szívtelen, profi munka. Pedig ennek a filmnek, mint az Egyszernek is, a zene lenne a szíve-lelke. 

Dan egy kocsmában, élete egyik legrosszabb napján, holtrészegen a pultot támasztva hallja meg Gretát, és elkezdi fejben hangszerelni zenéjét. Greta nem akar kötélnek állni, nem nagyon akar saját lemezt, menne haza, Londonba. Éppen dobta őt Dave (őt alakítja Adam Levine), aki a lány szerzeményei miatt vált szupersztár zenésszé. Dan-nek saját kiadója nem biztosít már a lemez felvételéhez stúdiót, ezért gondol egy nagyot, és eljátszatja az együttessel a számokat New York utcáin: kimennek parkokba, felmennek háztetőkre, bekéredzkednek teraszokra. És közben ott van háttérként a lehető legszépségesebb, legcsábítóbb arcát mutató New York. Az ötlet amúgy nem igazán átütő, nem is annyira eredeti – elég Zaz utcán felvett klipjére gondolni, vagy Feist egy villa szögleteiben és kertjében felvett lemezére -, de az kétségtelen, hogy az esti New York olyan vonzó ebben a filmben, hogy az ember erős késztetést érezhet, hogy azonnal jegyet váltson oda. 

Mark Ruffalo, Keira Knightley
Mark Ruffalo, Keira Knightley
Ez a szenvedő negyvenes férfiaknak és szenvedő negyvenes férfiakról szóló melodráma a szenvedő negyvenesek kedvenc színésznőjét is bedobja: Keira Knightleyt. A színésznő valamiért e korosztály számára különösen vonzó, bár színészi kvalitásai minimum megkérdőjelezhetőek: mindig túl erőteljesen játszik, sokszor nem találja el, hogy egy érzelemhez milyen gesztus illene. Az utóbbi időkben nem egy szép kezdeményezés bukott el az ő öntudatos alakítása miatt (Cronenberg Jung-filmje, vagy minden idők legjobb Anna Karenina-adaptációja). 

A Dant alakító színésznek olyasvalakinek kellett lennie, akivel a szenvedő negyvenesek végtelenül együtt tudnak érezni. Ryan Gosling fiatal és túlságosan kigyúrt volt a szerephez, Zach Galifianakis túl lepattant, Steve Carell talán nem ért rá, így maradt Mark Ruffalo. Őszintén szólva, ha nem New Yorkban játszódna a film, és nem az öniróniára hajlamos, partnernőjétől láthatóan viszolygó Ruffalo alakítaná Dant, én a filmet még a vad New York- és Gregg Alexander-fanoknak sem ajánlanám – így viszont, bár nem tartom mérföldkőnek John Carney filmjét, szemben a megidézett hongkongi alkotással, kénytelen-kelletlen beismerem, hogy tulajdonképpen jól szórakoztam rajta. 
Rendező és forgatókönyvíró:  John Carney,  Zeneszerző:  Gregg Alexander,  Operatőr:  Yaron Orbach,  Producer:  Tobin Armbrust, Anthony Bregman,  Vágó:  Andrew Marcus,  Szereplők:  Keira Knightley,  Mark Ruffalo,  Catherine Keener ,  Hailee Steinfeld,  Adam Levine ,  Mos Def,  Maddie Corman