Bizet: Carmen / Budapesti Nyári Fesztivál
2014.07.07.

Ugyan van-e naprakészebb látvány a színpadon, mint egy vízadagoló automata, egy bevásárlókocsi vagy egy csapat pomponlány? Oberfrank Pál a korkívánalmaknak megfelelő Carment próbált rendezni. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

Rinat Shaham
Rinat Shaham

Az úgy van, hogy egy operarendezés egészen különböző módokon és szinteken válhat lényegbevágóvá, de legalább a figyelemre érdemessé a közönség számára. A rendező kibonthatja, vagy épp öntevékenyen feltöltheti realista mozzanatokkal a szereplők operán belüli létezését, lecsupaszíthatja a produkciót az adott opera mitikus vázára, vagy mondjuk, állíthat valami markánsat akár magáról az operajátszás hagyományáról is. A lehetőségek száma ugyan véges, de azért nehezen kimeríthető, s bármely utat választja is a rendező, mindössze egyetlen elhagyhatatlan előfeltétele van munkájának: közben gondolni kell valamit a rendezés alá vett operáról.

Ez a hosszadalmas és elvszerűséget imitáló felvezetés az elégedetlenség írásbeli kisülése, ugyanis a Carmen margitszigeti bemutatója arról tanúskodott, hogy Oberfrank Pál nem tudta vagy nem kívánta meghozni Bizet művéért és érettünk ezt az intellektuális áldozatot. Jóllehet a vörösben úszó és bika-védjeggyel ellátott színpadon minden van, ami trendinek vélhető, hiszen Oberfranknak a darabbal kapcsolatos megnyilatkozásai egyetlenegy üzenetet ismételgetnek: a „maiság” kidomborításának szándékát. Ezt a célt szolgálná alighanem az a rengeteg naprakész szignál, díszlet- és jelmezelem, táncos és gyalog járó statiszta, akit és amelyet a rendezés a színpadra csoportosít. De mit kezdjünk a szervetlenül egymás mellé kerülő ötletmorzsákkal? A pomponlányokkal, akik a dohánygyári késelés elbeszélését végigszurkolják? A nyitókórus fémes esernyőparádéjával? Az Habanera alatt osztott narancsokkal? A Torreádordalhoz becipelt elnökségi asztallal? Aztán mit kezdjünk a cselekmény mellett ellépdelő színészvezetéssel, amely az énekeseket csupán eltávolítani képes a szerepeiktől, ám fogódzót nem ad számukra? Nincs empatikus válaszunk e kérdésekre.

A színpadon a rendezői horror vacui eredményeként minden mértéken felüli a nyüzsgés, a tevékenység érzetét jótékonyan tápláló közlekedtetés. „Nagy tereket álmodtunk a színpadra, amelyet öt hatalmas tükör tagol” – nyilatkozta Oberfrank, s valóban: a színpadi látványt öt tükör sokszorozná – ha lehetne a nullát felszorozni. A színháztörténeti érdemű Székely László díszleteiből szégyenünkre csupán az az ötlet maradt emlékezetes, amely a harmadik felvonás hegyvidékes táját a tükrökről rézsút levezetett madzagokkal érzékeltette, botlás- és balesetveszélyesen.

Hazudnánk azonban, ha eltagadnánk, hogy egy nyáresti szabadtéri operaelőadás működőképesnek bizonyulhat akár mindennemű rendezői koncepció nélkül is. Különösen, ha olyan népszerű operáról van szó, mint a Carmen, amelynek nagyjában való megszólaltatása-körvonalazása már előhívhatja a néző fejében-fülében ott élő emlék-Carment. Erre a felidéző szerepre mindenesetre alkalmas volt a címszerepben vendégelt izraeli mezzoszoprán, Rinat Shaham: biztosan beénekelt szólam, jól üzemelő hang, s hozzá a Carmen figurájához kapcsolódó operai közhelyek teljes készlete. Ezt soknak is, kevésnek is ítélhetjük, ám az nem vitatható, hogy a teljesítmény profi és másodlagosságában egyszersmind világszínvonalú is: nem hiába oly keresett világszerte az énekesnő a repertoárdarabok e legnépszerűbbikében.  

Fotók: Kaiser Ottó
Fotók: Kaiser Ottó

Az opera kegyetlen és igazságtalan üzem: egy indiszponált estén akár a legnagyobb művészt is rossz hallgatni. Ezen a margitszigeti estén, mit szépítsük, Kiss B. Atilla élmény helyett inkább csak együttérzést tudott kiváltani a hallgatókból. Őszintén kívánjuk, hogy hangproblémája hamar múlónak bizonyuljon. A további két főszerepben az Operaház társulatának különösen megbízható, majd’ mindig kiegyenlített teljesítményű művészei léptek fel: Létay Kiss Gabriella Micaela, illetve Kálmándi Mihály Escamillo szerepében. Létay most is biztos ízléssel és lírai alkatát kamatoztatva játszott és énekelt, ám Kálmándit, akinek pedig alapesetben jól áll az öntetszelgő torreádor szerepe, ezúttal bizonytalanabbnak és motiválatlanabbnak érezhettük a szokottnál, s mintha a csúcshangokért is erősebben kellett volna küzdenie. S végül volt még egy megbízható főszereplője a produkciónak, akiben ezen az estén sem lehetett csalódnunk: a vezénylő Kesselyák Gergely imponáló teljesítménye, úgy lehet, akár egy érdekesebb színpadi produkciót is homályba takarhatott volna. 

Helyszín:  Margitszigeti Szabadtéri Színpad,  Időpont:  2014. július 4.,  Rendező:  Oberfrank Pál,  Szereplők:  Kiss B. Atilla,  Kálmándi Mihály,  Mukk József,  Bátki Fazekas Zoltán,  Gábor Géza,  Haja Zsolt,  Rinat Shaham,  Létay Kiss Gabriella,  Cecília Lloyd,  Várhelyi Éva,  Közreműködik:  a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara, a Magyar Állami Operaház Énekkara és Gyermekkara,  Szövegíró:  Prosper Mérimée elbeszélése nyomán Meilhac és Halévy,  Feliratok:  Kenesey Judit,  Koreográfia:  Venekei Marianna,  Díszlet:  Székely László,  Jelmez:  Pilinyi Márta,  Karigazgató:  Strausz Kálmán,  Rendezőasszisztens:  Lázár Katalin,  Karmester:  Kesselyák Gergely