Shakespeare: Hamlet, Globe Theatre / Budapesti Nyári Fesztivál
2014.06.26.

A margitszigeti szabadtéri hatalmas színpadán elveszett a soknemzetiségű társulat jobbára a dráma szövegének értelmes interpretálására szorítkozó előadása. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Nemes szándék szülhette az ötletet, hogy Shakespeare születésének 450. évfordulója alkalmából a világ valamennyi, azaz több mint kétszáz országában a londoni Globe Theatre eljátssza a Hamletet. A mindennapokban viszonylag keveseknek adatik meg, hogy betérjenek az angol drámaköltő feltételezett színházának 1997-ben rekonstruált épületébe, s megnézzék az elsősorban turistáknak szóló produkciók valamelyikét, most viszont kitágul a Globe, és a legismertebb tragédiát szerte a világban ezreknek és ezreknek mutatják meg. Missziónak is felfogható ez a két éven át tartó turné, hiszen eltérő kulturális háttérrel, ismerettel és színházi beidegződésekkel rendelkező nézők számára kellene érthetővé és átélhetővé tenni e művet, s a benne rejlő súlyos gondolatokat.

S itt az első bökkenő. Lehet-e úgy megfogalmazni a dráma lényegét, hogy mindenhol és mindenkinek egyaránt megszülessen a Hamlet-élmény? Lehet-e a drámával egyedi, határozott világképet sugallni, avagy az alkotóknak meg kell elégedniük a mű általánosságban érvényes tartalmának érzékeltetésével? Lehet-e olyan előadást létrehozni, amely – miként a propagandaanyag állítja – bárhol, bármilyen közegben, kis és nagy színpadon, szabadtéren és kőszínházban, sőt színházon kívüli helyszíneken is egyaránt érvényes és azonos fokú élményt képes nyújtani? E kérdésekre a Globe produkciója nem ad megnyugtató válaszokat. 
               
A művészeti igazgató Dominic Dromgoole és Bill Burkhurst, a két rendező – nyilatkozatai szerint – arra tesz kísérletet, hogy rekonstruálják a Shakespeare-kori színjátszást, azaz a különböző értelmezések és koncepciók érvényesítésével szemben visszaadják az írói szó eredeti fontosságát és súlyát. Ez többé-kevésbé meg is valósul, hiszen a produkció legfőbb értéke a jól artikulált és szépen elmondott szöveg. Nyoma sincs karakteres rendezői értelmezésnek, a jellemek egyénítésének. Nehéz is lenne ezt elvárni egy olyan produkciótól, amelyben a tizenkét tagú együttes szinte minden színésze több szerepet játszik. 


Az természetes és Shakespeare-hez illő megoldás (lásd Spiró György e tárgyban írt könyvecskéjét), hogy a rendezés él a szerepsokszorozással, s egy-egy ember egy előadáson belül több alakot jelenít meg, de az kevésbé, hogy a színészek alkalomról alkalomra más-más figurákat játszanak. Azt már kamasz koromban tapasztaltam, hogy mennyire eltérő előadás született akkor, ha a címszerepet Ungvári László, Major Tamás, illetve Básti Lajos játszotta (a Gellért Endre és Major Tamás rendezte 1952-es Nemzeti színházi Hamlet más szerepeit is többen alakították). Nyilvánvaló, hogy megváltozik a produkció értelme és összbenyomása, ha Hamletet a nigériai származású Ladi Emeruwa vagy a pakisztáni Naeem Hayat adja, ha Horatiót három férfi valamelyike, vagy egy színes bőrű nő játssza, ha a maori Rawiri Paratene az egyik estén Poloniust, a másikon Claudiust alakítja, ha a Rosencrantz–Guildenstern-párost hol két férfi, hol egy férfi és egy törékeny távol-keleti nő testesíti meg. Tehát ugyanazt az előadást hirdetik, de a nézők alkalmanként nem ugyanazt az előadást kapják. 

Még akkor sem, ha a látvány és a zene azonos közeget teremt az alakításokhoz. A koncepció arra épül, hogy egy vándortársulat adja elő a darabot, ennek megfelelően minimális díszletet használnak. Hátulról három zöldes paraván határolja a kijelölt színpadi teret, amelyen utazóládák vannak szerteszét, ezekből alakítják ki a játszók a trónt, a várfalat s egyéb helyszínek jelzéseit. A tér hangsúlyos eleme a két póznára szerelt kötélen húzogatható vörös függöny, amely elsősorban az Egérfogó-jelenetben jut fontos szerephez, bár abban, hogy hol a királyi pár játssza a színház a színházban-epizód szerepeit, hol dublőrjük, csak jópofa geg, mélyebb értelmet nem kap. A színészek utcai ruhában vannak, s egy-egy kiegészítő elemmel jelzik, hogy mikor milyen figurába bújnak. Paradox módon legtöbbet Hamlet öltözik át (fekete zárt felső jelzi a búskomorságát, fehér ing, vastag nadrágtartó a tettrekészségét, amikor bolondot játszik, a fehér ruháját papi vörös stóla és püspöki kalap egészíti ki stb.).

Fotók: Kaiser Ottó. A képek forrása: Budapesti Nyári Fesztivál
Fotók: Kaiser Ottó. A képek forrása: Budapesti Nyári Fesztivál
A játék popularitását a zene hangsúlyozza. A színészek mindegyike játszik valamilyen hangszeren, s nemcsak a jelenetváltásokkor muzsikálnak, hanem az egyes epizódok aláfestését is a szerepen kívüli színészek szolgáltatják a háttérből vagy a színpadon ülve. A felvonások elején és végén pedig igazi angolszász kocsmai hangulatot teremtenek együttes zenélésükkel. 

Mindezt azonban a Margitszigeti Szabadtéri közönsége csak korlátozottan érzékelhette, hiszen az óriási színpadon szinte elveszett a játék tere s a társulat. Három felfüggesztett kivetítőn lehetett volna követni az eseményeket, ám egyrészt a kamerások több totált adtak be, mint közelit, így épp a színészek arcjátékából kaptunk keveset, másrészt a túlhangsúlyos vetítés elvonta a figyelmet a színpadról, akárcsak a Nádasdy Ádám fordítását felhasználó szöveg két oldalon elhelyezett, kiterjedésében és fényerejében túlméretezett kivetítője. Bár voltak bátortalan kísérletek arra, hogy a színészek fizikailag is összekössék a színpadot a nézőtérrel, e próbálkozásokat sem a világítás, sem a hangosítás, sem a közvetítés nem segítette.              
      
Budapest a Globe to Globe elnevezésű turné 21. állomása volt. Nézve ezt a főleg sznobokat megszólító, jól reklámozott, szcenírozott rádiójátéknak ható kirakat-produkciót, felidéződött emlékeimben egy 1980-as élményem. Az amszterdami Nemzetek Színháza Fesztivál (amely egyben a helyi hagyományos Bolondok Fesztiválja is volt) szenzációjának egy angol vándorszínház Hamletje számított. A Footsbarn Theatre-t ma cirkusz színháznak neveznénk. Járták Angliát, majd a világot, olyan helyekre mentek, ahol az ott élők nem vagy nemigen láthattak életükben színházat. Felállították a sátrukat, nagy hangon toborozták a nézőiket, és a legfilozofikusabbnak tekintett drámát úgy mutatták be, hogy a közönség végigizgulta a krimibe illő történetet, közben nagyokat kacagott és jókat sírt. A színészek ott is több szerepet játszottak, de koncepcionális értelme volt a szerepsokszorozásnak; ott is hol zenéltek, hol szerepbe léptek a játszók, akik biztosan nem mondták oly mívesen Shakespeare szövegét, mint a Globe színháziak, de minden pillanatban történt valami a színen, s minden szituáció átélhetően megszületett. Ott és akkor közünk volt Hamlethez és dilemmájához, meg a többiekhez, itt és most alig. (Két kivétel akadt: Phoebe Fildes Opheliája és Amanda Wilkin Horatiója). 

Viszont el lehet mondani: láttuk a Globe Hamletjét. Mekkora különbség!    
Szerző:  William Shakespeare
Cím:  Hamlet
Díszlet és jelmez:  Jonathan Fensom
Zene:  Bill Barclay
Rendező:  Dominic Dromgoole, Bill Buckhurst
Szereplők:  Ladi Emeruwa – Naeem Hayat, Keith Bartlett, John Dougall, Miranda Foster, Phoebe Fildes, Beruce Khan, Tom Lawrence, Jennifer Leong, Rawiri Paratene, Matthew Romain, Amanda Wilkin