Paul Foster: I. Erzsébet / Vádli Alkalmi Színházi Társulás, Szkéné Színház
2013.12.05.

Márpedig a színháznak muszáj politizálnia, ha másért nem, hát azért, mert a politika pont olyan, mint a színház: kulisszahasogató ripacsok és istenadta tehetségek váltják egymást a pulpituson, vagyis a világot jelentő deszkákon. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Az meg vérmérséklet és jó ízlés kérdése, hogy színpadon ki hogyan teszi ezt, vagyis ki mennyire bevállalós politikailag. Mert van, aki szerint elég minden momentumukban könnyen azonosítható színpadi szituációkat megírni és eljátszani, amiket nézve magunkra ismerünk (ld. például a Krétakör Korrupcióját), míg mások minden eszközt bevetve „segítik” a nézőt ahhoz, hogy a rendező által sulykolt véleményt, de csakis azt megértse (ld. például a Nemzeti Színház Johanna a máglyán című előadását). Kicsit belegondolva, a hosszú évek óta tartó bal-jobb marakodásnak kétségkívül eredménye a színházainkban markánsan megjelenő politizáló vonulat – ide persze nem a kijelentő vagy felszólító módban fogalmazó produkciókat sorolom, hanem azokat, amik problémaként látják és láttatják az ország állandósultnak tűnő, mesterségesen fenntartott kettészakítottságát. 

Király Attila és Fodor Tamás
Király Attila és Fodor Tamás
Amire lehet hőzöngés vagy fenyegetés helyett humorral, elegánsan is reagálni. Biztos vagyok benne, hogy ennek okai között időbeli tényezőket is keresnünk kell, vagyis már olyan régóta tart és olyan általános a rosszkedv, hogy vannak, akik rájöttek: se a közöny, se a düh nem használ, akkor már tényleg jobb, ha röhögünk az egészen. Valami ilyesmivel próbálkozik Szikszai Rémusz és a Vádli Alkalmi Színházi Társulás a Szkénében játszott I. Erzsébet című előadásban. Még mielőtt erre rátérünk, muszáj azonban aláhúzni, hogy a virtuális, mert produkciókra összejövő, nagyjából állandó tagokból álló csapatot mozgató Szikszai rendezői arcéle egyre markánsabban kirajzolódik: három fontos bemutató után nagy magabiztossággal megállapítható, mi és miért érdekli a rendezői székért szerencsére a színészi pályáját sem feladó színházcsinálót. 

Caligula helytartója, a Képmutatók cselszövése és most az I. Erzsébet is valahol ugyanarról beszél, megszüntetve a köztük lévő tematikus, korszak- és kifejezésbeli meg más eltéréseket: az alaktalan vagy éppen néven nevezhető hatalomról és az annak árnyékában tétovázó kisemberről, aki a rettentő túlerő láttán azzal szembesül, hogy csak két lehetősége van – vagy megszokik, vagy megszökik. Szikszait és a Vádlit a hatalom működési mechanizmusa izgatja, igen magas színvonalú előadásaikban a drámairodalom nem agyonjátszott darabjain keresztül akarják megérteni a kort, amiben élnünk adatott. Dicséretes vállalás, mondom ezt úgy is, hogy az I. Erzsébet második előadása bár igen kellemes élmény volt, azt hiszem, ezúttal nem csak a finomhangolás hiányzott: a produkció nem megy olyan mélyre, mint amilyen mélyre akarna vagy kellene hatolnia.

De mi dolgunk nekünk 2013 Magyarországán Paul Foster 1972-ben született, a jó négyszáz évvel korábbi Angliába helyezett áltörténelmi drámájával? Nagyon is sok, hiszen a megírása idején némi értetlenkedéssel fogadott mű – ahogy a rendező a vele készült interjúnkban is beszélt erről – csupán kanavász, vagyis laza szerkesztésű epizódok sora, amik szinte kiáltanak az át- és újraírás, ezáltal pedig az aktualizálás után. (Ennek szép példája volt néhány éve Mohácsi János kaposvári vizsgaelőadása.) És itt jön képbe Szikszainak a már a Bulgakov-darabnál is sikerrel alkalmazott módszere: jó dramaturgiai érzékkel ékel közbe sokszor sírnivalóan nevetséges gegeket, poénokat, lózungokat, csupa olyasmit, amit a ma hírolvasó, a közélet iránt kicsit is érdeklődő embere fejből fúj. Az egész dolog érdekes módon mégsem ezektől a kvázi kiszólásoktól lesz ismerős, hanem az eredeti mű változatlanul hagyott fő vonulatától, vagyis a teljhatalom magányában unatkozó, tréfálkozó, aggodalmas, számító, kegyetlen, naiv Erzsébet és csupa európai uralkodóból álló, ám válogatottan kisszerű környezete változatos eredményű párharcaitól.

Kaszás Gergő
Kaszás Gergő
Anglia legendás szűz királynőjéről ugyanis rettentő pletykák járják: nem elég, hogy az udvar egy emberként vallja, hogy korántsem ártatlan már, sőt tán rosszabb a sarki nőcskéknél, de egyesek azt is tudni vélik, hogy valójában férfi, ami még súlyosabbá teszi a szintén közkeletű vélekedést, miszerint Leicester grófjával hál. Erre a Foster darabjában is meglévő szálra nagy hangsúlyt fektet a rendező, amikor a címszerepet a csodálatos Fodor Tamással játszatja, s Erzsébet női riválisait (a francia Katalint és a skót Máriát) ugyancsak férfiszínészekre bízza. Több okból is bátran tehet így: az Erzsébet-kori színházban köztudottan csak férfiak játszottak, az ötlet egyfelől erre utal finom határozottsággal, másfelől érdekes tükörjáték alapját jelenti a megoldás, hiszen olyan férfiszínészeket látunk, akik azt játsszák, hogy férfiszínészek, akik nőt játszanak. Szikszai rendezésében az uralkodás technikája mellett másik kedves, visszatérő témája, a színház, pontosabban a hatalmasok önféltő, mindenre kiterjedő figyelme alatt zajló színházcsinálás is főszereplővé válik. 

Az Erzsébet és Mária nem épp happy endinggel záródó küzdelmét vázlatszerűen elmesélő, egy narrátor által összefoglalt cselekményt rendre megszakítják a hivatal és az akadémia puritán erkölcscsőszeinek kommentárjai arról, miszerint „nem rendes, nem tiszta” a színdarab, amit éppen nézünk. Hogy valóban egyik jelzővel se lehessen vádolni, arról a mostani szövegváltozat gondoskodik: ennyi arcpirító trágárságot ilyen laza eleganciával elővezetve ritkán hallani színpadon. Mert hát ez itt ízig-vérig mai színház, nem pedig historizáló panoptikum, és nem a kikacsintásoktól lesz azzá, hanem azoktól a pillanatoktól, amikor az eredeti darabban is párhuzamosan létező idősíkok egybecsúsznak a mával. 

Fodor Tamás attól remek, hogy bátran belemegy a rendező által felkínált játékba: nem lehet azt mondani, hogy alakításában nincs semmi nőies, mert hát van, nagyon is, de közben meg az elöl kurta, a harisnyás lábakat fedetlenül hagyó kacér szoknyácska vagy a vörös loknik mögött természetes módon egy férfit látunk, akinek a szájából hétköznapi természetességgel ömlenek a vegytiszta káromkodások. Ez az (eljátszott) Erzsébet szeszélyes és kiszámíthatatlan, szórakozott és veszélyes egyszerre, különcsége és ebből 
Fodor Tamás. Fotók: Puskel Zsolt. A képek forrása: PORT.hu
Fodor Tamás. Fotók: Puskel Zsolt. A képek forrása: PORT.hu
adódó magánya lényegi jellemzője lesz. Hirtelen kap drámai mélységet ez a sok kacagtató elemet és rengeteg színt mutató alakítás, amikor a színházellenes puritánok félbeszakítják a próbát, vagy amikor az első rész végén (a valódi) Erzsébettel (Bodor Johanna) kénytelen szembesülni a dörzsölt, a színészi szakmáról mindent tudó alázatos mesterember.

Bercsényi Péter Stuart Máriája mohó, nagyétkű, erőszakos ragadozó, aki nem elég, hogy fiatalabb Erzsébetnél, vonzóbb jelenség is nála. Kaszás Gergő Katalinja fád és keserű, az élettől meggyötört, de azért koronájába az utolsó pillanatig kapaszkodó uralkodó. Tóth József Fülöp királya ennyi, önálló véleménnyel rendelkező asszony között inkább tűr, mint kezdeményez. Tamási Zoltán állandó udvaroncként beletörődéssel szemlélődik Erzsébet oldalán, míg Király Attila a feltételezett szeretőként egy kiskutya hűségével ragaszkodik a matrónához. Herczeg Tamás és Keresztény Tamás a főrendekhez képest a ranglétrán eggyel-kettővel lejjebb állókat vázolják fel. Nagypál Gábor titkokat tudó androgün boszorka és fifikás zsidó bankár. Izgalmas színfolt az egyetlen valódi nő a színpadon: Bodor Johanna mozdulatokból, gesztusokból és egy-két mondatból teremti meg Erzsébet tükör- és árnyképét.
 
A Vádli csapata érzékenyen, humorral reagál arra, amiben élünk. Ritka erény: becsüljük meg őket ezért.
Szerző:  Paul Foster,  Cím:  I. Erzsébet,  Dalszöveg szerző:  Kovács András Ferenc,  Rendező:  Szikszai Rémusz,  Díszlet:  Varga Járó Ilona,  Jelmez:  Kiss Julcsi,  Zene:  Monori András,  Dramaturg:  Szikszai Rémusz,  Fény:  Varga László,  Hang:  Molnár Péter,  Szereplők:  Fodor Tamás, Bercsényi Péter, Bodor Johanna, Herczeg Tamás, Kaszás Gergő, Keresztény Tamás, Király Attila, Nagypál Gábor, Tamási Zoltán, Tóth József