Mohácsi István – Mohácsi János: A csillagos ég / Radnóti Színház
2013.11.11.

A rongyos élet néha tényleg édes, mint a méz, vagy legalábbis annak tűnik. Mert azt azért lehet sejteni, hogy ha egy Mohácsi-darabban a nem a legszebb napjait élő színtársulatra rászakadni készül a világhír, annak nem lesz jó vége… URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.

Kováts Adél
Kováts Adél
Igaz történet adta a Mohácsi testvérek új előadásának alapötletét; egyik vidéki színházunk körvonalazódni látszó nemzetközi karrierje tűnt hirtelen tova. Pontosabban kiderült, hogy a sikersztori nem egyéb puszta szélhámosságnál. Ez az, ami tényszerűen megtörtént, a többi már az alkotói fantázia terméke. Legalábbis részben. Merthogy az a színház, mely az előadásban megelevenedik, leginkább állatorvosi lónak tűnik. Magában hordozza a honi színházi élet megszámlálhatatlan búját-baját. Már „alapjáraton”, vagyis addig is, amíg a siker és nyomában a politika bele nem szól az életébe. Azt követően pedig következnek a mind hihetetlenebb fordulatok, melyeknek köszönhetően az abszurd magyar valóság kellős közepén találjuk magunkat.  

A kibontakozó történet kitűnő alkalmat teremt arra, hogy az alkotók a színház és a politika összekapcsolódásából kiindulva mindkét közeget sajátosan görbe tükörben láttassák. Az „összekapcsolódás” persze eufémizmus abban az időben, amikor egyes színházcsinálók kénytelenek egy politikai bábszínház szereplőivé válni. Mindenesetre összeér a két világ, melyeknek ironikus vagy szatirikus ábrázolása egyaránt hálás feladat. Hiszen a színház a kívülálló számára különös hely; tele furcsa különcökkel, akiknek életritmusa, életmódja többnyire jelentősen eltér az átlagemberétől. A politika pedig még egy boldogabb országban - ahol közel sem határozza meg annyira a mindennapokat, mint nálunk - is kimeríthetetlen tárházát jelentheti mindama emberi gyengeségnek (ez ismét eufémizmus), amely a humor fontos táptalaja. Ám a hálás feladat igen nehéz tud lenni: közéletünk többnyire önmaga paródiájának tűnik, a színházról pedig egy színházi alkotónak nem könnyű őszintén és szeretetteljesen, az üres kliséket és a bennfentes poénokat egyaránt kerülve beszélnie. 

Schneider Zoltán, Szervét Tibor
Schneider Zoltán, Szervét Tibor
Mohácsi Jánosnak sem szokása ez; részben vagy egészben színházi közegben játszódó előadásai inkább a sztereotípiák színes és szellemes ábrázolásával (vagy éppen kifordításával) arattak sikert, mintsem a problémák mélységeinek egyedi feltárásával, vagy éppen öniróniájukkal, ars poeticus jellegükkel (a Veszett fejsze kaposvári változatában még némileg érezhető volt a kollektív önirónia, a szatmárnémeti reprízben már egyáltalán nem; az amúgy kitűnő Örkény színházi Liliomfi semmi egyedit, különlegeset nem mondott a színházcsinálásról, de még a szombathelyi Szentivánéji álomnak is a mesterember jelenetei voltak a legkonvencionálisabbak, legkevésbé érdekesek). Ebben most sincs változás. Színesen ábrázolt típusfigurák láthatók a színen, tipikus (értsd: klisészerűen a művészléthez társított) szituációkban: egymás fúrása-faragása, küzdelem a szenvedélybetegségekkel, hatalmas önérzet összebékítése az anyagi előnyökkel, stb. A mindennapok vérre menő konfliktusai éppen annyira elrajzoltak, hogy jót nevessünk (ne pedig elgondolkodhassunk) rajtuk. A legjellemzőbb példa talán a modern színház apostolának tekintett rendező(nő), akinek modernsége abban merül ki, hogy a Ványa bácsiból kihúzza Ványa bácsit. 

Kováts Adél, Gazsó György
Kováts Adél, Gazsó György
Ám nyilvánvaló: ez a szerkezet nem bírna meg ennél sokkal többet. Ha a tehetséges önmegvalósítás vágya versengene a közönség megszólításának óhajával, teljesen más történetet láthatnánk, melybe a politika dilettáns akarnoksága nehezen tudna beszüremkedni. A Csillagos égben viszont épp ez utóbbi teszi komorabbá a vicceket, s összetettebbé a klisék szintjén ábrázolt szituációkat. Nem mintha a politikát mint olyat más eszközökkel jelenítené meg az előadás. Itt is a sztereotípiák jelentik a kiindulópontot: a helyi potentátok ügyeskedéseit, pitiáner versengését, konclesését látjuk. Támogatni nem kívánják a művészetet (sőt, már azt lesik, hogy a befolyó pluszpénz miatt felszabaduló milliókat hogyan költhetik el), a siker fényében viszont egymással versengve sütkéreznének. A direktor újraválasztását is biztosítanák, ám ekkor megjelenik a hon legnagyobb kurzusművésze, aki maga is szívesen venné át a „sikerszínház” vezetését. Polgármesteri kísérettel megtartott színházi látogatása a színészek sajátos vizsgáztatásába, „castingolásába” torkollik: mindenkinek el kell szavalnia a Füstbe ment tervet. A helyzet teljesen abszurd, ám távolról sem képtelenség. Inkább olyan abszurd, amely lassacskán bármikor megtörténhet. És e ponton komorul el az előadás humora, s válik átélhetővé a művészek helyzetének képtelensége. Tehetetlen vergődésük, kiszolgáltatottságuk zárójelbe teszi jellemhibáikat. S innen is van lejjebb, hiszen ki kell derülnie az igazságnak is: nincs hova, nincs miért elutazni. Az egész szélhámosságot kitervelő píáros azonban nem védekezik, elmondja indítékait, s szavai - melyeknek logikája kissé ingatag, ám igazságuk annál súlyosabb - torokszorítóan festik le a művészi-emberi kiszolgáltatottságot.

De ez a hang inkább ez előadás utolsó negyedét jellemzi. Amit addig látunk, az többnyire megmarad szellemes, kellemes, szórakoztató színháznak, melynek minőségét - a poénokban gazdag, de a szokásos „mohácsis” szóvicceket, szófacsarásokat, kifordított szólásokat, közmondásokat jórészt mellőző szövegen túl - elsősorban a színészi alakítások biztosítják. (Mondhatni, ezek már önmagukban kizárják a kollektív önirónia lehetőségét, hiszen a Radnóti Színház színészgárdája szakmailag összehasonlíthatatlanul jobb állapotban, kilátásait tekintve lényegesen jobb helyzetben van, mint a darabbeli színházé). A színészek egy része több szerepet játszik, s van, aki a kínálkozó párhuzamokkal, van, aki a kontrasztokkal él kitűnően. Kováts Adél a pragmatikus gondolkodású díva tisztánlátása, enyhe cinizmusa mellé a kisszerű kultúrcsinovnyik nagyzolását, ostobaságát keveri. Szervét Tibor alkoholt nem megvető, „régi bútordarab” színésze még mindig jóval megnyerőbb figura, mint lefelé taposó, felfelé nyaló polgármestere, a megélhetési politikus klasszikus díszpéldánya. Gazsó György akkurátus, dilettánsan művészkedő, minden hatalmat készséggel kiszolgáló portásának szervilizmusa nem fakad teljesen más tőről, mint a csupán sértett hiúságból lázadozó színész konformizmusa. Schneider Zoltán rutinos semmitmondásra berendezkedett aktort és az „új idők új dalait” üresen szajkózó, hatalmát fitogtató kurzusművészt hoz színre.

Adorjáni Bálint. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Adorjáni Bálint. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
A többiek is relatíve színes figurákat formálnak a karaktertípusokból: Szávai Viktória ifjú titánnak kijelölt, buzgón formabontó rendezője ugyan hinni látszik abban, amit csinál, de mintha különösebben nem bánná, hogy a színészek mérsékelten veszik komolyan. Adorjáni Bálint hőstípusra predesztinált ifjú színésze még erőteljesebben őrzi tartását idősebb kollégáinál, de már érezhetően ő is elindult azon az úton, melyet a szeszbe fojtott lázadozás fémjelez. Andrusko Marcella perspektívavágytól fűtött ifjú színésznője megfelelőnek látszó kapcsolati tőkéje segítségével próbál előre jutni, míg a Móga Piroska által játszott, amúgy is kevés gógyival megáldott kolléganője ilyes fogódzó híján a domináns férfiakba kapaszkodva igyekszik görcsösen megfelelni. Pál András precízen karikírozza az ifjú igazgató végtelen szervilizmusát. Petrik Andrea píárosáról tényleg elhihető, hogy nem akart rosszat: csodálattal vegyes irigységgel tekint a művészek világára, mindent megtesz, hogy elfogadtassa magát, s élvezi is hirtelen támadt népszerűségét. Önleleplező monológja az est legerősebb, legdrámaibb momentuma. A tablót Rétfalvi Tamás derűsen hanyag ügyelője és Martin Márta mindenes szerepébe kényszerülő, beszédesen és súlyosan hallgató súgónője egészíti ki. 

A végére szépen elkomorodó komédia nem tartozik Mohácsi János nagyformátumú, a jelen és a közelmúlt társadalmi-politikai folyamatait gazdagon elemző, emlékezetes vállalkozásai közé. De színvonalasan megvalósított, helyenként sziporkázóan szellemes mulatság, amely bántó didaxis nélkül kacsint össze a nézővel. Mondhatnám, hogy a mégis csak megjelenő hiányérzetet a befogadói telhetetlenség okozza, de van azért a játéknak olyan rétege, amelyből némi alkotói hiányérzetre (többet akarásra) is lehet következtetni. S most nem az olyan finom kikacsintásokra gondolok, amelyek akár az önirónia táptalajaként szolgálhattak volna (az utolsó jelenet egyértelműen Mohácsi Csárdáskirálynő-rendezésének utolsó jelenetére asszociáltat), hanem az aktuális rezsim átfogóbb, elvontabb kritikájára, melynek kitűnő példája a színház alatt végzett, államilag irányított múltfeltárás. Ám ez a motívum végül kifejtetlen marad; mintha csak egy másik előadásból érkezett volna…
Szerző:  Mohácsi István, Mohácsi János,  Cím:  A csillagos ég,  Rendező:  Mohácsi János,  Dramaturg:  Hárs Anna,  Díszlet:  Khell Zsolt,  Jelmez:  Remete Kriszta,  Zene:  Kovács Márton,  Szereplők:  Szávai Viktória, Rétfalvi Tamás, Petrik Andrea, Szervét Tibor, Kováts Adél, Andrusko Marcella, Gazsó György, Martin Márta, Adorjáni Bálint, Móga Piroska e.h., Schneider Zoltán, Pál András