Beszélgetés Kárpáti Péterrel
2013.04.27.

A Titkos Társulat a Vándoristenek, Szörprájzparti, A pitbull cselekedetei után Az álom féltestvére címen játssza legújabb előadását. A Társulat tagját, titkos vezetőjét, Kárpáti Pétert kérdeztük az előadás születéséről, illetve egyéb jelenlegi aktivitásairól. PROICS LILLA INTERJÚJA.

Revizor: Bár eddig is hétköznapi létproblémákkal foglalkoztatok, de annál elevenebbnek tűntök, hogy a halálról csináljatok előadást. Az álom féltestvére című munkátok mégis erről szól.

Kárpáti Péter (Szkárossy Zsuzsa felvétele)
Kárpáti Péter (Szkárossy Zsuzsa felvétele)

Kárpáti Péter: Játékos helyzet hozta. Amikor a Pitbullt játszottuk Párizsban a Bobigny kulturális központban, akkor született az alapgondolat. Rettentő nagy terhelés alatt voltunk, folyamatosan próbák, előadások; a kevés pihenőidőben mindenki az öltözőben fetrengett, kivéve Nagy Zsoltot, aki tréningezett a teremben – neki az volt a pihenés. Azt viszont nem tudta, hogy az egész házban ki van hangosítva a terem, úgyhogy mindenhol az ő zihálása szólt. És ez olyan megrázóan szép és egyben nyomasztó volt, hogy elindította bennünk azt a gondolatot, amiből aztán Az álom féltestvére című előadás született. Nekem ráadásul évek óta van valami fura harcom Zsolttal, és mert fizikai szinten esélyem sincs lenyomni, többször próbáltam szellemi energiával, de valahogy mindig kislisszolt. Ez persze nem a legyőzésről szól, hanem hogy sikerüljön őt valóban komoly feladattal megterhelni. Gyakran éreztem, hogy egy-egy szerepben szükség lenne arra, hogy olykor kicsit vesztesebb, kiszolgáltatottabb legyen. Ugyanakkor a tehetségével mélyen egylényegű az ereje, a lendülete, a konok győzni akarása. A párizsi élmény generálta azt a gonoszságot, hogy helyezzük Zsoltot Ulickaja Vidám temetés című kisregényének alaphelyzetébe, amelyben egy férfi bénán, erőtlenül fekszik, soha többet nem kel föl – egy olyan embert, akinek létszükséglete a mozgás.

R: Így aztán nekiálltatok dolgozni ezzel az anyaggal.

KP: Nem dramatizáltuk a regényt, csak az alaphelyzetet vettük át – a beteg férfi és körülötte három nő –, improvizációkkal kezdtünk dolgozni, mindenki hozta a saját történeteit.   Ráadásul egy olyan szakmai nehézséggel is szembe kellett néznünk, hogy bár csodálatosan szép a könyv, teljesen drámaiatlan. Ezért hoztuk be Sebők Bori dramaturggal a végtelenül drámai, egyúttal groteszk Alkésztisz-témát, és vele már megmozdult az egész – nem szerettünk volna egy kókadt, csöndes, ravatalozó-hangulatú előadást. Ami pedig a könyvben igazán szép, az a kilencvenes évek orosz emigrációjának életérzése, amit nem akartuk, nem tudtunk használni, hiszen magunkra, magyar világra alakítottuk a történetet.

Az álom féltestvére
Az álom féltestvére

R: Gondolom, egy kész szöveget színpadra állító próbaidőszakhoz képest ez a módszer nagyobb vagy másféle aktivitást kíván a színészektől is, tőled is.

KP: Igen, de könnyű dolgom volt. Lobogó fantáziájú, nagyszabású őrültekkel dolgoztam. Stefanovics Angéla bármilyen pici, ugyanolyan robusztus személyiség, mint Zsolt, Stork Natasa is a bűbájos monomániáival, a táncos Furulyás Dóri a teljesen meghökkentő logikájával. Szabó Zola látszólag csöndes lénye is tűzhányókat rejteget. A másik táncosunk, Szász Dani úgy tud ülni, hogy az egyiptomi szfinx is megirigyelné. Gőz István és a fiatal Csányi Dávid is mély életismerettel vett részt az improvizációkban, nagyon sokat tanultam tőlük. És ott volt köztünk Tóth Ildikó; az ő jelenlétében nem lehet mellébeszélni, problémaérzékenysége, belső fegyelme rendkívül inspiráló volt. Hamar kialakult, Ildi kicsit szenvedett is ettől, hogy ha megakadtunk, egyszerre mindenki őt nézte, fel nem merült, hogy engem, tőle vártuk a megoldást.

R: Nem ez az első ilyenféle munkátok. Miért kezdtél el éppen te – gyakorlott, sikeres drámaíró, író – így dolgozni?

A álom féltestvére
A álom féltestvére. Forrás: Trafó, fotós: Mészáros Csaba.

KP: Ettől függetlenül írok én továbbra is, de nagyon szeretem ezt a játékot. Irtózom attól a fajta színházcsinálástól, amelyben minden egy ember énképe körül forog. Nem tartom magam rendezőnek, bár kénytelen voltam egy-két dolgot megtanulni, de ami a leginkább szükséges ehhez a munkához, azt tanárként régóta gyakorlom: hogyan lehet minél jobban figyelni a másik emberre. Szerencsére nincsen olyan erős egyéniségem, ami akadályozná az empatikus készségeim kiteljesedését, merek gyönge lenni. Nekem erre van késztetésem, ami szerintem használható a színházban. Arra törekszem, hogy mindenki minél nagyobb felelősséggel kerüljön bele a folyamatba, amelyből aztán előadás lesz. A Pitbull még egy megírt darab volt, de mivel egy hosszú, közös munka után született, az ő nyelvükön beszél, alig észrevehető a megkonstruáltsága. Bár azelőtt is rengeteget impróztunk, Az álom féltestvére volt az első olyan előadásunk, amely a színészek improvizációi, saját mondatai alapján épült fel. Aztán mi, Sebők Borival rengeteget bajlódtunk vele, hogy a sok száz oldalnyi, ezer színű kollázsból hogyan lehet egy viszonylag szűkszavú, sűrű szöveget varázsolni.

R: És hogyan kerültek az előadásba táncosok?

KP: Szabó Réka megkeresett nyáron, hogy a Tünet Együttes tízéves szülinapi fesztiváljára hozzunk össze a két együttessel valamit. Engem persze rögtön megragadott, hogy ez a mozgásról, illetve a mozgás hiányáról, elveszítéséről szóló anyag mennyire izgalmasan megszólalhatna a táncosokkal. A tavaly decemberi, szülinapi fesztiválra csináltunk egy ötven perces előadást, a téma alapján. Nagyon szerettem ezt! És nagy szomorúságomra végül a teljes előadásba már csak kevés került át ebből, mert ahogy a történet mentén haladtunk, fokozatosan kiszorult az a sokkal szabadabb, zenei gondolkodás. Hiába szerettük volna elegyíteni a kétfajta nyelvet, úgy találtuk, hogy ami a szülinapi performanszban derb és természetes volt, az ebben a hagyományosabb drámai közegben sokszor esztétizálónak tűnt. Érdekes módon mindig épp a Tünet Együttes vezetője, Szabó Réka volt az, aki mindenre a legszigorúbban rákérdezett, nem hagyta, hogy a több mozgás kedvéért bármilyen hamisság maradjon az előadásban.

R: Említetted, hogy továbbra is írsz, illetve folyamatosan tanítasz. Most a FÜGE égisze alatt működik egy íróiskola is a vezetéseddel. Mi az előzménye és a célja ennek a vállalkozásnak?

KP: Az írást elsősorban a Színművészetin tanítom, már tizenvalahány éve. Szalai-Szabó István, illetve Bodó Viktor és Vinnai András kezdeményezte, hogy a független színházi szférán belül is legyen ilyen próbálkozás. A független társulatok jellemzően nem kész szöveggel dolgoznak. A kezdő csoport, immár öt éve a Sirály támogatásával működött. Egész komoly munkák is születtek. Nekem is tanulságos, hasznos volt ez az iskola, és mert továbbra is vannak olyan fiatalok, akik szintén nem akarnak feltétlenül elmenni dramaturgnak, mégis szeretnének ilyesmit tanulni, szívesen csinálom továbbra is. Az új csoport már a Jurányi Inkubátorházban dolgozik; Kulcsár Viktória, a FÜGE elnöke adott otthont nekünk. Nem egyedül csinálom, a csoporttal dolgozott Mohácsi István és Tasnádi István is, most éppen Novák Eszter kapcsolódik be a következő kurzusba. A Jurányiban működik a Gólem Színház is, a vezetője, Borgula András felkért minket egy közös munkára, ennek alapján születik a csoport első, komoly előadása. A My Little Gólem című darab próbái most kezdődtek el, és az íróiskolások is részt vesznek a próbafolyamatban.
Szerző: Proics Lilla