Pintér Béla – Darvas Benedek: Parasztopera / Temesvári Csiky Gergely Színház
2013.04.09.

Tragikomédiát ígér a temesvári Parasztopera színlapja, s ezt az előadás a maga sajátos módján be is tartja. Meg ugyan nem ríkat, de a nevetés mégiscsak könnyeket, bánattal átitatott örömkönnyeket csalogat elő a néző szeméből. LÉNÁRT ÁDÁM KRITIKÁJA.

Éder Enikő és Mátyás Zsolt Imre
Éder Enikő és Molnos András Csaba
„Lesz benne néhány boldogtalan sorsú ember, szenvedély, humor, vérfertőzés és gyilkosság”, mondja több mint 10 évvel és 250 előadással ezelőtt sokat sejtető szűkszavúsággal Pintér Béla, de mire a történet kibontakozásával a balladai homály szertefoszlik, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a mivel szemben itt a mikéntre helyeződik a hangsúly. Ha lehet, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház előadására ez fokozottan igaz, hiszen a társulat egy olyan, emblematikus darab bemutatására vállalkozott, ami a zenei szerkesztés, a dramaturgia és a prozódia szempontjából sem enged túl sok mozgásteret. Ráadásul a szereplők egytől-egyig elfuserált alakok: a saját maguk igazát szajkózzák, de azonosulni egyikükkel sem lehet.

A Parasztopera egy anyáról szól, akit – tudat alatt – súlyos teher nyomaszt, és egy apáról, aki – szó szerint és átvitt értelemben is – mossa kezeit, hiszen csak tette, amit tennie kellett. Míg két fiuk közül az idősebbik külföldön csinálta meg a szerencséjét, addig öccse, Roland nem Amerikában, hanem itthon, nem meg-, hanem fel-, és nem a szerencséjét, hanem Etelkát. Roland, szíve szerint, mostohatestvérét, Julikát választaná, de ahogyan az egy Pintér-darabban lenni szokott, a szülők annyira kerülik még a vérfertőzés látszatát is, hogy végül Roland – tudtán kívül – az unokahúgát ejti teherbe. A gondos nevelők persze hozomány fejében Juliskának is találnak kérőt, jelesül a degenerált Állomásfőnök személyében, aki mindenkinél jobban informált: Etelka és Roland sorsát évekkel ezelőtt a titokzatos Cowboy pecsételte meg. Feri, a református lelkész, akit Etelka eddig az apjának hitt, még magának sem ismeri be, hogy képtelen boldoggá tenni feleségét, Tündérke viszont emiatt szinte felhatalmazva érzi magát a házasságtörésre. Fájdalmas visszaemlékezés veszi kezdetét, ami a görög tragédiák végkimenetelét vetíti előre: mindenki szembe akar nézni a múlttal, csak éppen senki sincs rá felkészülve.

Tasnádi-Sáhy Noémi
Tasnádi-Sáhy Noémi
A cím műfajmegjelölésnek tűnhet, de a Parasztopera valójában egy a maga nemében egyedülálló öszvér. Szerkezete az operákéra emlékeztet, hiszen állandó zenekari kíséret mellett az áriák líraisága és az énekbeszéd drámaisága váltja egymást, miközben a jelző egyszerre utal a falusi környezetre és a népzenei hangzásra. Ehhez adódik hozzá, hogy Darvas Benedek szerzeményei nemcsak az erdélyi népdalokból merítenek, hanem a barokk zenéből is, mintha előbbi egyszerűsége, tisztasága Roland paraszti mivoltát, utóbbi díszítettsége, előkelősége pedig Etelka polgári származását emelné ki. Csakhogy a helyzet ennél azért bonyolultabb. Egyrészt azért, mert a zene kivételesen egységes, ahogyan a két család között sem lehet erkölcsi alapon különbséget tenni. Másrészt azért, mert népdalok ide, opera oda, az autentikus hangzást az énekbeszéd iróniája, az áriák fájdalmát pedig az előadás rafinált humora oldja.

Habár a családi tragédiát véletlenek idézik elő, ám ezek sorsszerűen következnek be, így az előadást éppen az teszi örökérvényűvé, hogy nem elsősorban a részvét hangján dolgozza fel a történteket. Ezek az emberek ugyanis előbb-utóbb akkor is egymás torkának estek volna, ha nincs félrelépés, nincs gyilkosság és nincs vérfertőzés sem, egész egyszerűen azért, mert képtelenek – önös érdekeiket, vágyaikat, frusztrációikat háttérbe szorítva – tekintettel lenni a másikra. Márpedig tartalom és forma, tragikum és komikum, ária és recitativo, zene és szöveg feszültsége, s egyáltalán a szereplők bárminemű konfliktusa ebből az ellentmondásból fakad. Az énekbeszéd a negédes stílust, a hízelgő, képmutató bájcsevejt nagyítja fel és figurázza ki, miközben a szöveg őszinte gondolatokat mond ki annyira nyersen és egyenesen, hogy a kettő együtt végtelenül ironikusnak hat. Kertelésnek, tapintatnak, közhelyeknek nyoma sincs, mégis olyanok ezek a párbeszédek, mintha a résztvevők nem vennék komolyan egymás szavait, mintha a kedélyes hangnem éppen elegendő volna, hiszen úgysem az számít, hogy mi, hanem az, hogy miként hangzik el.

Kocsárdi Levente, Tokai Andrea
Kiss Attila, Tokai Andrea. Fotók: Bíró Márton. Forrás: Csiky Gergely Állami Magyar Színház
Kétségkívül a szöveg, a hangsúly, a beszédtempó, a dallam és a szünet együttes hatása adja meg az egyes jelenetek alaphangulatát. Kocsárdi Levente válasza például – mikor darabbéli lánya kérdőre vonja, hol volt azalatt, míg Tündérke a Cowboy szivarját bűvölte, magától értetődően vágja rá: „Makón, református világtalálkozón” – egyenesen nyíltszíni tapsot ér, ugyanakkor az Anyát alakító Tokai Andrea döbbent arckifejezése és az Apa szerepében, kivételesen beszédhangján megszólaló Balázs Attila felismerése az előadás kevés megrázó pillanatainak egyike. Ha nem is ennyire látványos, de figyelemre méltó, hogy a rendező, Szikszai Rémusz a kevésbé hálás szerepekre is gondot fordít: Lőrincz Rita, Tasnádi-Sáhy Noémi és Kiss Attila akkor is vonzzák a tekintetet, amikor nincs éppen szövegük, hiszen a vágyakozó Julika, a görcsbe ránduló Etelka és a testvére halálával szembesülő Roland mozdulatlan alakja egyaránt kifejező.

Szikszai Rémusz rendezése persze nem csupán a részletekre ügyel, egy új szereplő, a Karvezető színre léptetése például további értelmezési lehetőségeket vet fel. Pedig Mátyás Zsolt Imre semmi mást nem csinál, csak vezényel, átszellemülten maga elé mered, és kimért mozdulataival végigkíséri-kísérti az előadást, de szinte állandóan a színen van, az ő intésére gördül fel a függöny, s még a tapsrend közben sem esik ki a szerepéből. Ez azért nagyon fontos, mert maga a figura ördögi benyomást kelt, mintegy ellentétezve Varga-Járó Ilona díszletének menyegzői – de még inkább: mennyegzői – dekorációját, jóllehet folytonos jelenlétével és a zenekar irányításával a valósághoz köti a színpadon zajló fikciót. Amire azért van szükség, mert a visszaemlékezéseket látomásszerű, szuggesztív képekben jeleníti meg az előadás, de ez nem jelenti azt, hogy a Parasztopera veszítene érvényességéből. A színpadon ugyanis minden él és mozog, Balázs Attila valódi sertésmájat szeletel és valóban megmosakszik, Kiss Julcsi jelmezei pillanatok alatt kapnak alkalmi díszítést, Aszalos Géza összecsukható kempingbiciklije, erős mellszőrzete és lyukacsos, hálós atlétája pedig valóságosabb már nem is lehetne. A Parasztopera itt és most történik.

Éder Enikő játéka viszont egészen lenyűgöző, akárha az előadás érdemei az ő alakjában és alakításában összpontosulnának. Nagyszerűen énekel. Remekül építi fel a szerepét, amiben a jelmeze neki is sokat segít: ahogyan az idő előrehaladtával oldódik, úgy fokozatosan bújik elő Tündérke igazi énje, miközben egyre inkább kivetkőzik magából, s kiderül, az elegáns kosztüm kisestélyit rejt, míg az előkelő fejdísz alól fekete hajzuhatag bomlik ki. A Cowboy-t alakító Molnos András Csaba személyében méltó partnert kap, kettejük párosa pedig Katona Gábor koreográfiájában csúcsosodik ki, így a gyerekkor ártatlanságát felidéző hinta, a cirkuszi mutatványok veszélyességét jelképező trapéz és a szabályok áthágását megtestesítő szexuális segédeszköz egyetlen jelenetsor egyetlen motívumában egyesül. Vagy az történt, hogy Szikszai Rémusz ennyire jó rendező, vagy a zöld tündér is közrejátszott a sikerben, végtére is Tündérke az egyetlen, aki tényleg felhajtotta a lángoló abszintot.
Rendező:  Szikszai Rémusz,  Koerográfus:  Katona Gábor,  Díszlet:  Varga-Járó Ilona,  Jelmez:  Kiss Julcsi,  Rendezőasszisztens:  Sarvadi Paul,  Zenei vezető:  Cári Tibor,  Korrepetítor:  Valentina Peetz,  Játsszák:  Kiss Attila, Tokai Andrea, Balázs Attila, Szikszai Rémusz, Lőrincz Rita, Tasnádi-Sáhy Noémi, Éder Enikő, Kocsárdi Levente, Asztalos Géza, Molnos András Csaba, Molnos András Csaba, Imre,  Zenekar:  Valentina Peetz, Dragalina Cristian Csaba, Sonia Ionescu, Desdemona Fehér, Számtartó Zsolt, Cendan Gavril