Richard Wagner: A bolygó hollandi / Magyar Állami Operaház
2013.01.27.

Mélyen gyökerező és megokolt idegenkedéssel készültem az új operaházi Bolygó hollandi-produkcióra. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Prekoncepcióm volt tehát (ami kritikusnál nemkívánatos), igaz, szakmailag biztos alapozású. Először is, úgy éreztem, az Andrássy út a jelenkori hazai Wagner-előadópraxisban verhetetlen Komor Marcell utcával való megmérkőzés kényszerét akarja egy átlátszó manőverrel elkerülni, midőn a bicentenárium évében kuriózumnak minősülő műalakot választ az obligát Wagner-premier tárgyául. (Obligát, végtére is ebben az esztendőben mégiscsak muszáj „valami Wagnert” bemutatni.) Másodszor, úgy véltem, ha egyszer a budapesti közönség a Sugár úti palotában legutóbb tizenhat éve találkozhatott Bolygó hollandi-felújítással (Kerényi Miklós Gábor rendezésében, Oberfrank Géza vezényletével), s még e felújítás utolsó előadására is 2000. december 18-án került sor, vagyis a mű kedvelői több mint tizenkét éve (!) nem láthatják-hallhatják fővárosunkban Wagner érett kori termésének ezen első remekét (az adatok a mostani előadás műsorfüzetéből, Karczag Márton és Wellmann Nóra interpretációtörténeti összeállításából származnak), akkor megengedhetetlen az „alternatív” ritkasággal való kísérletezés. Ahol nincs az asztalon kenyér, ott az embert ne kínálgassák pisztáciával!
 
Lukács Gyöngyi,
Lukács Gyöngyi,
Végül, de korántsem utolsósorban: munkált bennem egykori zeneakadémiai, zenetudományi szakos szocializációm, amely belém égette az utolsó alkotói kézjegyet viselő műalak (Fassung letzter Hand) prioritásának szigorú filológiai elvét. Márpedig A bolygó hollandi 1841-ben, Párizsban keletkezett első, mintegy két órás, egyvégtében játszandó monstrum-verzióját maga Wagner bírálta felül s haladta meg igen hamar, s az 1843-as drezdai bemutató előtti „ősváltozat” iránt sokáig (a berlini Kroll Oper Richard Strauss szorgalmazta 1929-es produkciójáig) nem is mutatkozott semmilyen érdeklődés. Az utóbbi időben is alighanem csupán a Capella Coloniensis Bruno Weil vezényletével készült, nem jelentős vokális erőket felvonultató, 2004-es CD-felvétele irányíthatta a korai változatra a figyelmet. Egy szó mint száz: mindezek alapján előzetes töprengéseimben indokolatlan eredetieskedésnek ítéltem a párizsi műalak felidézését.

De hát az élet mindig tartogat meglepetéseket, a valóság mindig más, mint amit az ember előre elképzel. A bemutató, melynek január 22-én negyedik előadását láttam (az első szereposztás második estéjét – máris kissé foghíjas széksorokkal), végül is kifejezetten kellemes meglepetést szerzett: egészében több mint elfogadható, számos részletében (mindenekelőtt a rendezés oldaláról) figyelemreméltó és élményt adó teljesítménynek bizonyult. Igaz, az egyébiránt tartalmas és igényes (Molnár Szabolcs írta és szerkesztette) műsorfüzetben sem a színház vezetőitől, sem az előadás alkotóitól nem leltem méltó magyarázatot arra, valójában miért is döntöttek az 1841-es ősalak mellett, Szikora János rendezése elfogadtatta velem – részben önmagát, részben a korai verziót.

Szikorának – ezúttal tartalmassá válik a kiüresedett zsurnaliszta-közhely – „víziója” van a darabról: a mű cselekményét sikerrel lebegteti valóság és képzelet/álom határvidékén, s ezzel a balladai alapműfajhoz nagyon is illő, izgalmasan ambivalens hangulatot hoz létre. Vízióról beszélni az ő rendezése kapcsán azért is jogos, mert a következetesen és fantáziadúsan alkalmazott vetített képes megoldásokkal erősen filmszerű produkciót hoz létre. Ez persze színházban veszélyes játék, mely könnyen visszaüthet, ha a par excellence filmszerű képi megoldások nem illeszkednek az eredendően színháziakhoz. Szikoránál a kétféle eszköztár harmonikusan idomul egymáshoz, sőt a határok olvadékonyak – nincs törés, egységes az összhatás.

Fonókórus
Fonókórus

Hasonlóan üdvös az a harmónia, mely a rendező elképzelései és a díszlet-, illetve jelmeztervező (Szendrényi Éva, Berzsenyi Krisztina) munkája között megfigyelhető: a játéktér és a kosztümök nem relativizálják, hanem világosabbá teszik és megerősítik az alapkoncepciót. Utóbbi A bolygó hollandit részben a balladai elemeket felerősítve, részben mitikus sorsdrámaként, az eleve elrendelés mozzanatát tudatosítva állítja elénk. Ezt a műfaji és lélektani olvasatot kitűnően szolgálja mind a nyitókép új-Bayreuthra hajazóan stilizált és minimalista tengeri környezete, mind a fonószoba lány- és nőtársaságát az oldalfalakon körülbástyázó, keretekre feszülő és szimbólummá növekedett fonalhálók rendszere (a fonalnak, mint tudjuk, mítoszokban erős kapcsolata van a sorssal), a színpad közepén a Senta által oly sokat emlegetett kép üres keretével, mely úgy funkcionál a Szikora-féle szcenikában, mint színdarabokban a közmondásos dramaturgiai puska, melyről tudjuk: ha az első felvonásban megjelenik, a harmadikban el kell sülnie. Amint meglátjuk e keretet, nyilvánvaló: ezen mint ajtón át lép majd be Senta sorsába a Hollandi, s mert ezen át lép be, mint valósággá vált álomfigurának, személyének teljes hitele lesz.

Fekete Attila
Fekete Attila

Sugallatos és költői, ahogyan a Hollandi és Senta egymásra találásakor a fonószoba oldalfalai függőleges tengelyük körül fokozatosan sorra megfordulnak és átváltoznak a nyitókép stilizált tengerhullámzást mintázó díszletelemeivé – egyszersmind a korábbi feketéből fehérre váltva meg is világítják: a jövőbe vetett reménnyel és bizalommal töltik el a cselekmény e szakaszát. Hasonlóképpen szép szimbólum a felső kabátját levető Senta ruhájának és a Hollandi köntösének váratlan egyezése: mindkettőn a tenger örvényeit utánzó vörös csigavonal látható, s a két kosztüm mintája, ha a két szereplő egymás mellé áll, kiegészíti egymást, egyetlen összefüggő egészt alkot – utalva Platón Szikora által itt és most kulcsfontosságúnak tartott gondolatára a fél-emberként értelmezett Férfiről és Nőről, akik csupán egymásra találva alkothatnak teljes Egészt.

Vannak az előadásnak Regietheater-mozzanatai is, minden bizonnyal ilyen a fonókórus hölgyeinek ruháján hátul az I love… felirat, melyre a cselekmény más pontján a férfiak trikóját díszítő női képmások rímelnek; szintén e kategóriába sorolom az éjszakai kórus tagjainak foszforeszkáló haját és ruháját, amely e tömeget egyfajta „fotónegatív” funkciójában mutatja fel. De a rendezői színház ötletvilága ebben az előadásban soha nem telepszik rá a műre, nem az ellen hat – inkább csupán friss meglátások és lehetőségek gondolatébresztő és szellemes halmazaként érvényesül. Jól, sőt olykor megdöbbentő hatással használja az előadás a színpadgépezetet, jelesül a süllyesztőket és emelőket: a kísértethajó legénységének nem evilági lényekként való felmerülése a mélyből – hátborzongató.

Mint macska a forró kását, kerülgeti a kritikus a produkció zenei megvalósításának értékelését. Valóban: az ősváltozat relatív igazáért, A bolygó hollandi antik sorsdrámaként értelmezett, megalkuvást nem ismerő sodrású és a nézőre-hallgatóra szinte rázúduló tömegű előadásáért elsősorban az új bemutató színházi része érvel meggyőzően. Ami a zenét illeti, Ralf Weikert vezénylése mindjárt a nyitányban feltűnően nyersnek, sokszor elnagyoltnak mutatkozott, később azonban szerencsére eljutott a zenekari kivitelezés arra a fokra, amikor a szimfonikus eredmény már van annyira elfogadható, hogy ne tűnjön fel, vagyis ne vonja el a figyelmet az énekesekről. Sőt a méltányosság kedvéért azt is hozzátehetjük, hogy Weikert, ha bizonyos vázlatszerűséggel kidolgozva is, a mű egészét világosan körvonalazta, lendületesen közvetítette, természetes drámai lélegzetvétellel és élénk központozással.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Ami a szólistákat illeti: hat szerep keres hat énekest, mondhatnánk Pirandellót parafrazeálva. Hát, igen, a Komor Marcell utcában nem hiába lépnek fel többségükben külföldiek a Wagner Napokon. Magyarországon bőven akadnak énekesek, akik tudnak Wagnert is énekelni – de ez más, mint az, amikor nemes egyszerűséggel azt mondjuk, hogy valaki Wagner-énekes. Utóbbinak születni kell, s ebben a produkcióban a hat szólista közül öt biztosan nem született Wagner-hősnek. A hatodik, azaz inkább az első, a Hollandit éneklő Thomas Gazheli kétségkívül az, de hősbaritonjának olyasfajta sötét-fojtott színezete és ugyanakkor kellemetlenül metsző éle van, amely intrikus felhangokat ad a dallamoknak, s inkább illik egy Alberich démoni személyiségéhez (énekli is Gazheli e szerepet, természetesen), mint a Hollandi hős és humánus, szenvedő és vezeklő áldozat-karakteréhez.

A többiekről elmondható, hogy mindenki nagyon igyekszik, és a tőle telhető legjobbat nyújtja, de ettől még a Sentát alakító Lukács Gyöngyi olasz romantikus opera-főszerepeken iskolázott orgánuma nem lesz Wagner-szoprán: a túlerőltetéstől kiélesedik, és a vibrátótól intonációja gyakran lebeg. Erikként (azaz, bocsánat: e korai változatban még Georgként) Fekete Attila is túlerőltet, de ez nála nem okoz torzulást vagy nyerseséget, csupán azt érezzük, hogy az alkaton túlmutató teljesítmény volumenét csúcsra járatja, erőit végsőkig feszíti, s ez hosszú távon biztosan nem fenntartható: neki ez a szerep aligha vokális otthona. Abszolút otthon van viszont Daland (ismét bocsánat: Donald) szerepében Palerdi András, mind színészi, mind énekesi szempontból: könnyedén hozza a figura földhözragadt köznapiságát és anyagelvűségét, ugyanakkor vokálisan sem tűnik számára nehéznek a feladat. Közreműködése alighanem a produkció legharmonikusabb teljesítményét eredményezi. Mary és a Kormányos szólamában mind Kovács Annamária, mind Horváth István a szerep komikus-ironikus lehetőségeire reflektál, megfelelő vokális teljesítménnyel. Szintén megfelelő a Magyar Állami Operaház Kórusa – és több mint megfelelő: átütően jó (mint rendesen) a Honvéd Férfikar. Összegezve: az Operaház bicentenáriumi Bolygó hollandija színpadi megvalósításában kreatív és átgondolt, zenei teljesítményként tisztes törekvés és művészi erkölcs által uralt produkció, melynek hiányosságait a heroikus helytállás élménye ellensúlyozza.

Helyszín:  Magyar Állami Operaház,  Időpont:  2013. január 22.,  Rendező:  Szikora János,  Karmester:  Axel Kober ,  Szereplők:  Bretz Gábor, Palerdi András, Rálik Szilvia, Lukács Gyöngyi, Corey Bix, Fekete Attila, Kovács Annamária, Balatoni Éva, Boncsér Gergely, Horváth István, Kálmándi Mihály, Thomas Gazheli,  Jelmeztervező:  Berzsenyi Krisztina,  Díszlettervező:  Szendrényi Éva