Howard Barker: Európa, Európa / Stúdió K Színház, Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház
2012.10.31.

A nézőtérrel szembeszegezett festmény nem sokáig terelheti el a gondolatokat: éles penge szabdalja darabokra. Csupán a képkeret marad meg, azon keresztül láthatjuk a koszlott falakat és a kaotikus történések sorát. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.

Howard Barker drámája történelmi környezetben játszódik ugyan, de problematikája kortársi érvényű. A XVII. század végén járunk, a bécsi ostrom után. A törököket sikerült kiűzni, elvben minden visszatérhet a normális kerékvágásba, ám kerék már nemigen van. Mindenki kapaszkodókat keres a káoszban – ki materiális, ki intellektuális értelemben. Mindenki túlélni akar, de a túléléshez nem biztos, hogy elegendő a kínzó éhség csillapítása. Az általános hiányállapot elviselhetetlen, az űrt meg kell tölteni, a majdnem semmiből kell építkezni. 

Az előadás plakátja
Az előadás plakátja
Kérdés, hogyan és főképp mivel tüntethető el a hiány. Hogy mi maradt az európai(nak hitt) értékekből, mi folytatható és mi nem. A darab szereplői hitükkel, történelmi szerepükkel, jó vagy rossz hírükkel, ösztöneikkel viaskodnak. A dicsőség a győzelmes hadvezéré, Starhembergé, akit azonban ez a legkevésbé sem foglalkoztat. Ő a szeretetet hajszolja, s vágyainak tárgya a megbecstelenített, megcsonkított parasztlány, Katrin lesz. Katrin teste csupa seb, melleit levágták, ám sorsát nemhogy beletörődéssel, hanem tüntető exhibicionizmussal viseli: testét orvosok hada tanulmányozhatja, s mindent megtesz azért, hogy a róla készült képek mindenki számára elérhetőek legyenek. Gyermekét, Conciliát  - aki később a kelet-nyugati megbékélés eszköze és szimbóluma lesz – is nyilvánosan szüli meg. „Te kegyetlenebb vagy, mint a zsoldosok, akik megerőszakoltak” – mondja neki nővére, Susanna, aki vele ellentétben igazi ösztönlény, ám ravasz számításait a szerelem rögvest szertefoszlatja. 

Pech, hogy szerelmének tárgya éppen egy ambiciózus pap, Orphuls, aki püspök szeretne lenni – ráadásul papi szerepével és karriervágyával éppúgy viaskodik, mint érzelmeivel. Susanna nem hagyja hidegen, de fokozatosan Starhemberg hatása alá kerül. Ez utóbbi igaz, de persze egészen másképpen, a férjét semmibe vevő, helyét kereső Császárnéra is. Maga Lipót császár saját uralkodói szerepével viaskodik; többnyire a pojácát játssza, hogy a felelősséget eltolhassa magától, ám az álarc mögül időről-időre elővillan a számító zsarnok képe. 

A főbb szereplők galériáját két anyafigura (Starhembergé és Orphulsé) és ebből adódóan két összetett anya-fiú kapcsolat egészíti ki. És akkor még nem beszéltünk arról a szereplőről, akinek mindezt ábrázolnia kell – a Festőről, akinek alakján keresztül természetesen a művészet és a valóság kapcsolatának kérdései is beszüremkednek a drámába. És a felsorolás még mindig nem teljes, mert Barker mind a figurákat, mind kapcsolataikat tovább bonyolítja, fókuszba állított útkeresésüket további kérdéseket felvető tulajdonságokkal, mániákkal egészíti ki. (Jellegzetesen ilyen Katrin nyelvhez való sajátos viszonya, „szóimádata”).

Ha valaki úgy érezné, hogy ez még így, leírva is sok egy kicsit, hát még elolvasva, eljátszva, nem téved. Bár a termékeny szerző munkásságának egészéről három Magyarországon bemutatott drámája alapján aligha lenne szerencsés véleményt alkotni, annyi azért bizonyosnak látszik, hogy a szűkszavúság nem tartozik Howard Barker írói erényei közé. Barker tagadhatatlanul egyéni tónusban ír, nyelvezete súlyos, helyenként valóban költői - miközben teljesen pátoszmentes -, ráadásul tényleg nem igazodik semmilyen trendhez. Ám manírosan túlbonyolítja a szituációkat, túl sokszor fogalmaztatja meg ugyanazt főszereplőivel, miközben a mellékalakok motivációi gyakran homályban maradnak. S mivel minden szereplő szükségszerűen ugyanabban a stílben szólal meg (hiszen a beszéd nem a jellemzés, hanem a/z ön/kifejezés eszköze), a számtalan felvetett probléma a sajátos kérdésfelvetés ellenére is kissé egybefolyik, így monotonná válik a szöveg. Egy idő után könnyen elkalandozhat az olvasói figyelem.

Amiből nem következik, hogy a nézői figyelem is elkalandozzon; az előadás látványosabbá, színesebbé, gazdagabbá, vagy éppen ellenkezőleg, szegényebbé és egyértelműbbé is teheti a szerző sorait. Az első esetben a látvány (és a hozzá kapcsolódó ötletek) ellenpontozhatják az írói bőbeszédűséget, a másodikban a kíméletlen húzást is magában foglaló redukció teremthet átláthatóbb, közérthetőbb színpadi világot. A Stúdió „K” parányi színpadán azonban az első út nyilvánvalóan járhatatlan, a másodikra pedig a rendező, Koltai M. Gábor érzékelhetően nem akart rálépni. 

Az eredetileg Európaiak (The Europeans) címet viselő drámát végül is kisebb-nagyobb változtatásokkal, beletoldásokkal, de generális változtatások nélkül vitte színre (hogy valamelyest az eredeti szándékokat felülírva, azt csak abból gondolom, hogy a színlap egy korábbi változata még Barker-darabokból készített kollázst ígért). A színpadon a szavak dominálnak – még akkor is, ha a szűkre szabott látvány valóban karakteres. A már említett keret mögötti koszlott falak leginkább egy lepusztult kórtermet sejtetnek, melynek egyetlen hangsúlyos berendezési tárgya a játék folyamán sok funkciót kapó szülőszék. A legtöbbször Katrint látjuk benne, akinek történetét a legkonzekvensebben meséli el az előadás. Koltai hű marad a barkeri dramaturgiához; nem a cselekmény a fontos, hanem az egyéni dilemmák, vívódások, illetve az ezeken keresztül felsejlő kortárs magatartási attitűdök. A néhány szereplő színrelépésekor már túlzsúfoltnak ható kis tér, melynek előterében végig a képkeret áll, önmagában is erős atmoszférát teremt, melyet hatásos zenehasználat, gondos világítás egészít ki. És néhány nem hivalkodó, de hangsúlyos játékötlet, köztük találóak és túlforszírozottak is (amilyen ügyesen és jelentésesen használja a rendező a szülőszéket, annyira erőltetett a /kényszeres/ evés motívumának hangsúlyozása; azt még, hogy Orphuls halott anyja azt a kenyeret majszolja, melyet fia régebben odaadott neki, akár szimbolikus erejűnek is vélhetjük, de az utolsó jelenet joghurtos kényszeretetése mindenképpen pótcselekvésnek hat).

A barkeri dramaturgia követéséből és a nézőt a színpadtól elválasztó rendkívül kis távolságból adódóan az interpretáció elsősorban a színészi alakításokon keresztül érvényesül. Ám az alakításokat nemcsak a színészi erő, gazdagság határozza meg; egyenetlenségük legalábbis részben abból fakad, hogy egyik-másik figurával maga a rendező is keveset tud kezdeni. Hiába van jelen például Molnár Erika sallangmentes egyszerűséggel is igen erőteljesen a színen mindhárom szerepében, ha az előadás alig próbálja az ambivalensen ábrázolt anya-fiú kapcsolatokat kibogozni, s nem teremti meg a három szerep összevonásának színpadi logikáját. Csak azért nem írhatom, hogy övé a legkevésbé körvonalazott szerep, mert a Lovas Dániel által játszott Festő figurájával még kevesebbet tudott kezdeni színész és rendező. 

Művészet és társadalom kapcsolatáról egyetlen jelenet szól hangsúlyosan; a nagyrészt a nézőtéren játszatott, szellemesen áthallásos közjáték, melyben viszont a Festő mellékszereplő. Spilák Lajos remekül kapja el az alaphangot: Lipót császár szerepjátszását, komédiázását humorral mutatja, ám a pojáca maszkja mögül alig sejlik fel a foga fehérjét szükséges esetben kimutató, ellentmondást nem tűrő önkényúr figurája. A Császárnőt Nyakó Juli elkényeztetett, kéjvágyó akarnoknak láttatja, aki azonban józanságát sosem veszíti el. Ez különbözteti meg az ész és szív parancsai közt hányódó Susannától; Háy Anna finoman dolgozza ki az irracionális szerelemmel való viaskodás fázisait, s lágy, pasztelles színekkel teremti meg Katrin hideg kíméletlenségének ellenpontját. Homonnai Katalin nagyon erőteljesen, szuggesztíven jeleníti meg a szánalmat hajthatatlanul félresöprő, áldozat voltát közüggyé váltó, személyes sorsát radikális eltökéltséggel történelemmé stilizáló lány alakját (más kérdés, hogy az ő szerepéhez tapad a legtöbb önismétlés, felesleges mondat - amelyen a dramaturgi ollónak kellett volna segítenie -, s így az alakítás a játék végére óhatatlanul kissé monotonná válik). Nagypál Gábor Orphuls összetett szerepéből leginkább a zavarodottságot ragadja ki; a döntésre képtelen, cselekvés helyett csak analizálni képes ember törvényszerű sodródását ábrázolja sokszínűen. Menszátor Héresz Attila a játék első felében kevés szóval és igen erőteljes színpadi jelenléttel játssza az akarata ellenére majd’ mindenkire komoly hatást gyakorló, saját érzéseinek mégis kiszolgáltatott Starhemberg szerepét – amint szavai sokasodnak, valamivel erőtlenebb és manírosabb lesz alakítása.

Hullámzó az előadás ereje és intenzitása – inkább érdekes és eredeti, mintsem átütően erőteljes az, amit látunk. Valószínű, hogy a radikálisabb dramaturgi-rendezői beavatkozás nemcsak könnyebben befogadhatóvá, hanem kiegyenlítettebbé, feszültebbé is tette volna a bemutatót. Kárpótlásként azonban a maga teljességében és ellentmondásosságában szembesülhetünk egy minden irányzaton kívül álló, valóban sajátosan egyéni hangú írói világgal.
Szerző:  Howard Barker,  Cím:  Európa, Európa,  Rendező:  Koltai M. Gábor,  Dramaturg:  Sediánszky Nóra,  Díszlet:  Vereckei Rita,  Jelmez:  Ondraschek Péter,  Szereplők:  Spilák Lajos, Nyakó Júlia, Menszátor Héresz Attila, Homonnai Katalin, Hay Anna, Nagypál Gábor, Lovas Dániel, Molnár Erika