Complicite: The Master and Margarita / Wiener Festwochen 2012
2012.06.13.

Bár sokan próbálkoznak vele, Bulgakov regényét természetesen lehetetlen színpadra vinni: a szöveg rétegzettségét, sok szinten kibomló szimbólumrendszerét képtelenség visszaadni három dimenzióban. Simon McBurney alaposan elbizonytalanít a hasonlóan határozott kijelentéseket illetően. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
Azt hiszem, ez a lehető legkorszerűbb és egyáltalán nem pejoratívan értett népszínház, ahol még a sokat látott nézőket is ámulatba ejtő, minden másodpercben takkra működő technikai háttér előtt, lenyűgöző sebességgel követik egymást a regényből ismerős események; ráadásul azt is el kell ismernem, hogy az egész mögött felsejlő gondolati konstrukció is remekül működik, vagyis van értelem a show-n túl is. 

Ravaszul üres a tér, a bécsi Burgtheater színpadán jókora ferde plató emelkedik, mögötte hatalmas, ablaküregekkel tagolt téglafal. Erre vetítenek majd a nézők számára többnyire láthatatlan projektorok: a briliáns videótechnika szédítő mélységeket és szemkápráztató magasságokat jelenít meg, valóban nem középiskolás fokon. A mágikus történések életszerű megidézése hasonló módon zajlik végig: a földön fekvő, kúszó, különös pózokba merevedő vagy épp izgő-mozgó alakokat felülről, valahonnan a magasból veszi egy vagy több kamera, majd a képet a hátsó falra továbbítják, ahol aztán Margarita repülésétől a kiömlő napraforgóolajig mindent, de tényleg mindent látunk.

Sinead Matthews és Paul Rhys
Sinead Matthews és Paul Rhys
És mindeközben persze pillanatnyi megállás sincs; a kétórás első rész amolyan elhúzódó felvezetés: a Bulgakov-univerzum sok tucatnyi szereplőjét Moszkvától – a tér "egyszerűsége" folytán rá megszólalásig hasonlító – Jeruzsálemig kell bemutatni, a legtöbb esetben röviden, tömören, velősen. A jelenetek és a figurák ezért aztán egymás sarkára hágva űzik-kergetik egymást, és amit a rendező Simon McBurney művel, jóval több egy bonyolult közlekedésrendészeti feladat sikeres abszolválásánál. 

A kortárs világszínház jelentékeny csapata a jövőre fennállásának harmincadik évfordulóját ünneplő Complicite, melynek új előadásában sikerül például az is, ami csak kevésszer történt meg a regény általam eddig látott jó néhány színpadi adaptációjában: az ókori és a harmincas évekbeli szcénák magától értődő természetességgel szövődnek egymásba, ráadásul – nem véletlenül – épp ezekben a fontos pillanatokban nincs semmiféle technikai hókusz-pókusz (a fenyegetően szürke ballonkabátokba öltöztetett szereplők között másodpercek alatt el- meg feltűnik Pilátus és a római katonák). És bónuszként a mi hétköznapjaink is megjelennek a színpadon, nem csak a Patriarsije Prudit meg a többi moszkvai helyszínt a Google Earth segítségével megidéző vetítések révén, hanem például akkor, amikor Woland a Varieté Színházban rendezett szeánszon mintegy mellesleg az iPhone-okat és iPad-eket is megemlíti, mint a technikai fejlődés számára érdektelen rekvizitumait. 

Fotók: Robbie Jack. A képek forrása: Wiener Festwochen
Fotók: Robbie Jack. A képek forrása: Wiener Festwochen
Kevés, ám hangsúlyos helyen jelennek meg az ehhez hasonló, közvetlenül nekünk címzett kiszólások: mintha csak a varázslatba belefeledkezett nézőt időről időre figyelmeztetni akarná a rendező, hogy mégiscsak róla szól a mese. Pedig a high-tech apparátus elé és mellé akár mi magunk is odaállhatnánk, ez az előadás egyik nagy titka. Már a színlap gyanakvásra ad okot, hiszen nem közöl részletes szereposztást, ömlesztve sorolja a játszókat. És a tizenhat színész szinte végig ott van a színen ugrásra készen. Kézről kézre adják a szerepeket, s közben érezni a másik iránti élénk, odaadó figyelmet: a technikai bravúrból a körülöttük-fölöttük halkan zümmögő gépek mellett ők is kiveszik a részüket, ráadásul a rendező szelíd határozottsággal ellenpontozza, teszi idézőjelbe a maga megálmodta bonyolult masinériát. Például amikor egy közönséges konyhaasztal jelzi csak a Berliozt rejtő díszes koporsót, vagy ahogyan és ahányféleképpen használják a ferde platón jobbra-balra tologatott fémbódét. 

Bárki eljátszhat bárkit, gondolom viszonylag sokáig, aztán a második részre világos lesz, hogy a szerepösszevonások (legalábbis a főszereplők esetében) nagyon is kiszámított rendszer szerint építkeznek. Ha azon szerencsés nagyvárosok kritikusai közé tartoznék, ahol a Complicite világjáró produkciója megfordul ezekben a hónapokban (Bécs mellett csak néhány helyszín: Amszterdam, Madrid, Barcelona, Avignon stb), az est egyik legnagyobb meglepetését eszemben sem lenne elárulni, így viszont talán elmondhatom, hogy a Mester-Woland azonosításban a legdöbbenetesebb az, hogy bár a harmadik sorban ülök, sokáig nem jövök rá, hogy a két színész egy és ugyanaz. Paul Rhys markáns, erőteljes, karakteres színész, aki a fáradtan gunyoros Wolandot és a kizárólag szerelmének meg az írásnak élő, a kicsinyes külvilágtól rettegő Mestert egyformán közel tudja hozni. 

A Kleopátra-frizurás, karcos hangú Sinead Matthews szinte eltörpül a hatalmas Rhys mellett: törékeny Margaritája megrendítő csökönyösséggel ragaszkodik a Mesterhez, s a nő alakjára finoman rákopírozódó Krisztus-figura egyértelműen utal az általa kiállt végtelen kínokra. Az 54 éves (!) César Sarachu – akit pár éve a Trafóban mi is láthattunk Peter Brook Beckett-töredékeiben – meztelenül játssza Yeshuát, azaz Krisztust (majd az előadás zárlatában Wolandot is): a meggyötört, közszemlére tett öregedő test hatásosabban beszél a szenvedésről, mint bármely szó vagy kép.
 
Az előadás megtekintését a Trafó - Kortárs Művészetek Háza tette lehetővé, köszönet érte - a szerk.
Cím:  The Master and Margarita,  Rendező:  Simon McBurney,  Díszlet:  Es Devlin,  Jelmez:  Christina Cunningham,  Világítás:  Paul Anderson,  Hang:  Gareth Fry,  Videó:  Finn Ross,  3D animáció:  Luke Halls,  Bábok:  Blind Summit Theatre,  Szereplők:  David Annen, Thomas Arnold, Josie Daxter, Johannes Flaschberger, Tamzin Griffin, Amanda Hadingue, Richard Katz, Sinéad Matthews, Tim McMullan, Clive Mendus, Yasuyo Mochizuki, Ajay Naidu, Henry Pettigrew, Paul Rhys, Cesar Sarachu, Angus Wright