Erdős Virág: Mara halála / Utolsó Vonal, Kolibri Pince
2008.05.21.

A címben szereplő mondat a Mara halála egyik szereplőjének hagyja el a száját, s mint ilyen, tekinthető valamelyest önreflexiónak is. Kár, hogy a mindenképpen mérsékelt komolysággal olvasandó mondatból az Utolsó Vonal előadásáról szólva épp az irónia hiányzik. KOVÁCS BÁLINT ÍRÁSA.

Ahogy az a címből sejthető, Erdős Virág darabja az ismert, „hosszú című” Peter Weiss-darab nőiesített parafrázisa, tovább- vagy másfelé gondolása, kissé túlozva: átirata. Amint azt a szerző egy korábbi interjújában (Lettre, 65. szám) is megfogalmazza, a két darabot a „forradalmi hevület” és annak ábrázolásmódja köti össze – amidőn Weiss is többszörös idézőjelben ábrázolta a forradalmárok harci érzületét, úgy Erdős is csűri-csavarja a feminizmus kérdéskörét.

Jelenet az előadásból. Forrás: szinhaz.hu
Jelenet az előadásból. Forrás: szinhaz.hu
A Mara halála főszereplője három halott asszony (Anna, Panna és Hanna: Álmosd Phaedra, Kaszás Ágnes, Bede-Fazekas Anna) – mindőjüket hímnemű szerettük ölte meg annak idején –, ők vizionálnak maguknak egyfajta bizarr-abszurd színházat egy meg nem határozott, a Pokolnál mindenképp békésebb helyütt tengetve... halálukat. A színpad képét – a szerzői utasítás szerint – rajtuk és fekete, igencsak funkciótlan paplanjaikon kívül egy, a háttérben, emelvényen álló kád uralja. Ebben ül a mindenkori Mara (Várkonyi Eszter), aki „a Nőt” testesíti meg – hol apja (Tamási Zoltán) késétől meghaló gyereklányként, hol férje (Stubnya Béla) által megfojtott feleségként, hol öngyilkosságában a fia (a darabot is rendező Felhőfi-Kiss László) által észre sem vett anyaként. A darab cselekménye ennyiben ki is merül – ezen eseményeket kommentálja a három koporsólakó a kád előterében.

Weisstől Erdős pusztán felesleges, jelentéktelen, és mint ilyen, legtöbbször felismerhetetlen félmondatokat idéz (pl.: „Nézd, hogy mosolyog / Hogy ragyognak a fogai / Hogy veti félre hajsörényét”), ezekből sem sokat. S bár a nagy elődnek sikerült feltennie néhány számottevő kérdést a „forradalmi hevületről” az idézőjelekbe foglalt elbeszélésmód használatával, Erdősnek nem sikerül semmi ilyesmi. Ahogy a már említett interjúban is elmondja, szándéka az volt, hogy „kirajzolódjék korunk »társadalmi harcának« alapképlete, az »elnyomó férfi« és az »elnyomás ellen lázadó nő« permanens, és egyben szánalmasan nevetséges párviadala”. Ennek megfelelően(?) a Mara halálának „kádas jelenetei” egyfelől sarkított, messze eltúlzott – és így gúnyos – képet festenek a férfi-nő alávetettségi viszonyokról; a holtak terében pedig mindezt folyamatosan hol ironikus és gúnyos, hol viszont a sarkított képet erősítő kommentárokkal illetik.

Az előadásnak három „olvasata” lehetséges (mert hogy a Mara halála a cselekmény alapján nem értelmezhető, az egyértelmű). Az egyik szerint komolyan kell venni a folyton gyilkoló férfiak és az áldozat-nők képét – ám ez az elvetemültséget, radikalizmust és ostobaságot feltételező értelmezés nyilvánvalóan hibás. A másik olvasat ezzel szemben áll: épp a sarkítás és a gunyoros megjegyzések alapján ellen-feminista darabot látunk – ez azonban a többszörös megcsavartság (a gunyoros hangvételű eseményeket gunyoros megjegyzésekkel illető nőre is folyvást gunyoros megjegyzéseket tesznek) miatt nem jön át elég erőteljesen. S amennyiben tényleg ez lett volna az író célja, ezt kár is lenne ennél részletesebben kifejteni, hiszen mint a feminizmus bírálata, ezer meg ezer komoly sebből vérezne.

Ezek alapján a harmadik olvasat tűnik a legvalószínűbbnek: e szerint a darab arról szól – és ez összecseng a fent idézett interjúrészlettel –, hogy milyen faramuci is ez a félig-meddig indokolt, félig-meddig eltúlzott női-férfi szerepharc. Ez a kis félmondat, mint egy teljes előadás minden maradandó nyoma – borzasztóan kevés. Pedig a következő, a darabban gúnyolt mondat úgy tűnik, jól összefoglalja a Mara halálát: „Harcolni kell a jogainkért..., de azért a férjemet is meg lehet érteni”. Ennyiért azonban túlzás színdarabot írni, rendezni és bemutatni.

Ráadásul Erdős igen rosszul próbálja kitölteni a kétmondatos történet és a félmondatos mondanivaló mellett üresen maradó helyet. A mondatok háromnegyede felesleges, olyannyira, hogy – meglehetősen idegesítő módon – legtöbbjük be sincs fejezve. A lehető legjellemzőbb példa a dialógus-szerkezetre ez a kiragadott példa: „Panna: – Mi lenne, ha…? Anna: – Mi lenne. Hanna: – Hm? Anna: – Mint múltkor? Jaj ne! Panna: – Hát...”; vagy „Hanna: Mondjuk azt azért még mindig nem egészen értem... Hogy például…, ha már egyszer…, bizonyos értelemben…”. Ritka, mint a fehér holló egy (akár abszurd mércével mérten is) értelmes, ötmondatos párbeszéd.

A színészek pedig nemigen tudnak – vagy akarnak – mit kezdeni mindezzel. Erdős drámája amúgy is hemzseg az „ironikusan”-, „gúnyosan”-, „szélsőségesen teátrálisan”-féle utasításoktól, s ennek megfelelően(?) a játszók végigaffektálják az előadást. Ám mivel ez igen kevéssé élvezhető (és akkor még finoman fogalmaztunk), felmerül a kérdés, vajon nem lehetne-e a hangvételt valami más eszközzel érzékeltetni (valószínűleg lehetne), vagy legalább néha, akár a szerzői utasítások ellenére egy kis életszerűséget vinni a mondatokba.

„Uramisten, ezt a zagyvaságot!” – sóhajtunk hát fel az előadás végén. S egy órája először ebben nincs irónia, gúny, vagy éppen szélsőséges teatralitás.

Rendező:  Felhőfi-Kiss László,  Szereplők:  Bede Fazekas Annamária,  Álmosd Phaedra,  Kaszás Ágnes,  Felhőfi-Kiss László,  Várkonyi Eszter,  Tamási Zoltán,  Andai Kati,  Stubnya Béla
Megítélt támogatás: 850 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Az előadás megvalósítására
További támogatás: 600 000 Ft
Támogató: Szépirodalmi Kollégium
Alkotói támogatás Erdős Virágnak