Játékszín, Budapesti Kamaraszínház
2011.12.21.

Mármint azt a petíciót nem írom alá, amely a Játékszín és a Budapesti Kamaraszínház változatlan körülmények közti megmaradásáért toboroz aláírásokat. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.

Mi történt? Sajtótájékoztató volt a Játékszínben és a Budapesti Kamaraszínházban, miután a tulajdonos, a NEFMI váratlanul megvonta a jövő évi támogatást, és egyoldalúan felbontja a színházi kht-kkal megkötött közhasznúsági szerződést. Nagy és érthető az érintettek felháborodása. És csak a hosszú emlékezetűek tudják, hogy a minisztériumi fenntartású intézmények fővároshoz helyezését tárgyazó szappanopera legalább harminc éve fut, egyebek mellett az érintett színházak igazgatójának taktikai alapú lobbi-tevékenységétől kísérve.

  Nemigen lehet politikai szándékot tetten érni. A Játékszín esetében egy népszerű szórakoztató intézményről, a Budapesti Kamaraszínház esetében pedig egy előadásgyártó nagyüzemről van szó. Előbbi helyen jó nevű, népszerű sztárok szerepelnek kellemes bulvárdarabokban, utóbbi helyen az eklektika jegyében futószalagon színre állított produkciók, világirodalmi „bestsellerek”, bulvárdarabok, és olykor művészi próbálkozások, magyar drámák láthatók. Mindkét intézmény megér egy külön elemzést, alkalmas időben és alkalmas helyen. De most nem erről van szó – egyelőre maradnak a sommás következtetések.

A színházi szcénát – mint a kultúra egészét – már az elmúlt években is elvonások sújtották, a színházak legtöbbje fájó kényszerintézkedések, belső átcsoportosítások, leépítések, költségvisszafogások árán igyekezett a víz fölött maradni. Meglehetős csönd övezte az úgynevezett „tao” bevezetését: a társasági és osztalékadót a jegybevétel nyolcvan százalékáig „szedhetik össze” különféle cégektől a színházak (az előadóművészet és a sport); az összeget az illető cég, gazdasági társaság adójából vonják le, vagyis közvetve mégiscsak állami támogatásról van szó.

Ez az állami támogatás bizonyos – nagy férőhelyű és drága jegyeket árusító – színházaknál igen magas, a kicsiknél és olcsóbb jegyeket árulóknál értelemszerűen alacsonyabb. De a mai „nincs pénz”-világban mindenképpen sokat számít – nem csoda hát, ha az állam (a minisztérium és/vagy az önkormányzat) számol vele, amikor a támogatást osztja.

És elkezd nivellálni, mérlegelni, esetleg művészi-esztétikai szempontokat is figyelembe venni. Alapos, széleskörűen egyeztetett, szakemberek véleményét is beépítő koncepció alapján különbséget tenni színház és színház között. Aztán ezt a koncepciót nyilvánossá téve – tulajdonosi jogaival élve – rangsorol: az egyiknek ad, a másikat a jegybevételre és az az után megszerezhető taóra bízza.

Nem vagyok én naiv: nem ez történt. Koncepció nincs, szakemberekkel széleskörű egyeztetés nincs, nyilvánosság nincs – csak verdikt van. Valaki vagy valakik súgtak vagy sem, mindegy; színtiszta véletlen, hogy ezúttal a konkrét döntés viszonylag csekély minőségi sérelmet okoz. Ha jogsértés történt – vagyis a szerződések egyoldalú felbontása jogtalan (és évad közepén indokolatlan is) –, akkor az illetékeseknek azt korrigálni kell. De petíciózni, „adj pénzt”-alapon aláírást gyűjteni – ez bizony a sok, másként és másért jogos petíciózás, tüntetés, akciózás hitelét is veszélyezteti. Pénz ugyanis nincs.


  

Választani kell. Szakmai alapon kellene – de erre sem a minisztériumban, sem a fővárosban nincs sok esély; előbbiben politikai fölkentek súgnak ezerrel a színház hadszíntérré változtatásának jegyében, utóbbiban nagyképű dilettánsok ítélkeznek.

Mint hírlik, a főváros a megcsappant kulturális büdzsé átrendezésével ugyancsak szelektálni fog: az Operett és a Madách (meg talán a Centrál, de ez még újragondolásra szorul) nem fogja támogatásként visszakapni a fővárosnak befizetett bérleti díját. Vagyis: a főváros nem támogatja ezeket a színházakat. A tőlük befolyt bérleti díjból viszont művészeti célú támogatást ad a többi fővárosi színháznak.

In concreto ez is rendben van. Ennek a két színháznak kurrens repertoárja, stabil és széles közönsége, valamint magas jegyárai vannak – következésképp jelentős állami pénzre tesznek szert ebből a bizonyos adóból. A probléma itt is a koncepció kidolgozottságának, nyilvánossá tételének, és a széleskörű szakmai egyeztetésnek a hiánya.

Ha ugyanis minderre igény mutatkozna e világosan autoriter vezetés részéről, tán további nivellálásra is nyílna lehetőség. Hiszen mind az ésszerűen vezetett, anyagilag stabil és saját erőből működő, mind a kispénzű közönségnek magas esztétikai értéken előadásokat kínáló színházra szükség és igény van.

Drága színházi barátaim: a helyzet nehéz, és nagyjából reménytelen. De az egyenlősdinek mindenképpen vége. A petíciókat pedig tartogassuk arra, amire valók: a tartalmas, súlyos ügyekre, amelyekben valóban össze kellene fogni végre.

Szerző: Csáki Judit