Bécsi szalon – Korcsolán Orsolya, Florian Krumpöck és Sugár Gergely kamaraestje / Zsidó Nyári Fesztivál 2011
2011.09.01.

A fesztivál magyar-osztrák előadók közreműködésével elhangzott koncertje részben a fin de siécle Bécsének szalonzenei hangulatát volt hivatott megjeleníteni. Ez nem sikerült, de nem is sikerülhetett. CSONT ANDRÁS CIKKE.

A részleges kudarcért elsősorban a helyszín a felelős. Ugyan kinek jutott eszébe, hogy a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga egykor biztosan szép, de félig még mindig romos, hatalmas termében idézze fel egy bécsi szalon, netán egy bejzli világát? Az itteni tér minden csak nem intim vagy „gemütlich” – a hatodik sorban ültem, de a zongora mintegy huszonöt méterre lehetett tőlem. Ennyit a meghitt atmoszféráról. (Az sem túl épületes, hogy a teremben gyakorlatilag nincs szellőzés, és hogy ügyes-bajos dolgainkat az utcán elhelyezett bódékban kellett volna intézni. Persze ekkor előnynek mutatkozott, hogy híre hamva sem volt büfének.)

Sugár Gergely és Korcsolán Orsolya
Sugár Gergely és Korcsolán Orsolya

Az oldott hangulatot a sok beszéd sem fokozta, az első szám kezdetéig legalább tizenöt percig kellett várnunk, meghallgatva többek közt az osztrák nagykövet kedves, de természetesen nagyjából érdektelen szavait. Az egyes számok előtt kisebb TIT-előadásokat voltunk kénytelenek elviselni az előadóktól, és noha például Sugár Gergely egy bécsi kabaré-konferansziét megszégyenítő elánnal anekdotázik (kiejtésén, közbeiktatott mondatain hallatszik, hogy ezt németül is képes lenne megvalósítani), egy idő után sok lett a szöveg. Zenét akarunk.

De itt is egy jelentős akadályt kellett még leküzdeni. A zsinagóga akusztikája nem alkalmas ilyen típusú, finomra hangolt kamarázásra; a rettentően erős visszhang miatt a zongora alsó regisztere inkább artikulálatlan dübörgésnek, semmint tagolt zenélésnek hangzott, a kürtbe is túl sok ekhó elem vegyült, talán egyedül a hegedűhangnak nem vált túlzott hátrányára a mennyezetről visszaáradó hangok zuhataga.

Noha szünet nem volt, a program markánsan két részre vált: az elsőben a magasabb rendű szalonzene példányai kaptak helyet, a ráadásszámok, a jó giccsek, ha szabad így fogalmazni. Alfred Grünfeld: Soirée de Vienne című zongoradarabja ifj. Johann Strauss Denevérjének parafrázisa. Florian Krumpöck a szórólapon idézett egyik lapvélemény szerint Lang Lang meg Volodosz technikájával bír, ebből nem sokat észlelhettünk az említett akusztikai anomáliák miatt. De annyi megállapítható volt, hogy Krumpöck nem túl színesen zongorázik; nem sikerült felidéznie a kis darab sok színét, ritmikai fűszerét, változó hangulatát. Unalmas előadás volt, pedig a darab tényleg szellemesen és ügyesen egyesíti a koncertre való virtuóz darabok komolyabb és a bécsi kiskocsmák sramlis-keringős, léhább életérzését. Krumpöck a rubato és a giusto előadás között ingadozott, de tudjuk, hogy a szabadabb ritmika csak akkor igazán feszes és életes, ha érezhető mögötte a szerkezet vasfegyelme. A táncos karakter, a nagy lendület teljesen hiányzott játékából, pedig ez világosan hallható azon az ősöreg, archív felvételen, amelyen maga a szerző játssza művét; nem is beszélve Jevgenyij Kiszin kolosszálisan eleven interpretációjáról.

Florian Krumpöck
Florian Krumpöck

Nagyjából hasonló mondható el a Korcsolán Orsolya által (Florian Krumpöck közreműködésével) előadott, igen népszerű Fritz Kreisler kettős zsánerképről (Liebesleid – Liebesfreud); karakter nélküli, eléggé fád zenélést hallhattunk. Nem volt világosan megrajzolva sem a szerelmi bánat, sem a szerelmi öröm – a kettő szinte egybeesett, noha Korcsolán Orsolya igazán szép és magvas hegedűhanggal rendelkezik, bár a felső regiszterben némi disztonálásra is hajlott, de azt sejtem, ez is a rossz akusztika mellékterméke lehetett, ugyanis a sok összevissza kerengő hang között a művészek feltehetően nem egészen tisztán hallják a saját intonációjukat.  Közben Sugár Gergely (Florian Krumpöck kíséretével) eljátszotta Joseph Sulzer Sarabande című táncát, de ebből megint csak a tánc hiányzott a legjobban, noha bámulattal hallgathattuk a magyar, de a Bécsi Szimfonikusok kürtöseként régen Ausztriában dolgozó fúvós gyönyörűen formált, leheletfinom, puha hangjait, szép ívű legátóját – az utóbbi megvalósítása tényleg nagy művészet ezen a roppant hálátlan hangszeren.

Az első rész ráadásszámai után a másodiban aztán egy valóban nagyszerű, a szó minden értelmében komoly, igen jelentős (de sajnos ritkán játszott) művet hallhattunk,  és valószínűleg senkit sem zavart, hogy ez végképp nem való szalonba (noha a jellegzetesen bécsi hangulat azért felbukkan a Scherzo tétel ländler szakaszában). Brahms 1865-ban komponált Esz dúr kürttriója (op. 40), ha nem is ideális, de olykor mindenképpen emlékezetes előadásban szólalt meg. Az első tételben még elég esetlegesnek tűnt a zenélés, a muzsika karaktere nem volt világos, a szólamok pasztelles megformálása bizonytalanságról árulkodott. A Scherzo tételben csak nyomaiban sikerült felidézni a vadászó hangulatot, nem volt ez igazi száguldás, a nagy lendület elmaradt. A harmadik tétel valószínűleg Brahms egész pályájának egyik legihletettebb Adagiója, az itt felidézett népdal majdnem ideális interpretációban szólalt meg; Korcsolán Orsolya hegedűjének és Sugár Gergely mesésen puha kürtjének felelgetése az est legmélyebb pillanata volt, ezúttal csodálatosan finom lírát kaptunk. És mintha a művészek is megérezték volna, hogy végre elkapták a zene fonalát – a negyedik tétel nagy elánnal, markánsan, robbanékonyan, az előírásnak megfelelően igazi con brio intonációval zárta a művet és az estét.

Szerző: Csont András
Helyszín:  Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga,  Időpont:  2011. augusztus 30.
Megítélt támogatás: 14 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A fesztivál megrendezésére (2011)