Liszt – Thalberg zongorapárbaj / Jandó Jenő és Mocsári Károly koncertje, MűPa
2011.03.06.

Háromféle kompozíciót hallhatott a közönség a „Liszt-Thalberg zongorapárbaj”-nak felstilizált február 25-i hangversenyen, a „Liszt minden tekintetben” elnevezésű sorozat első eseményén. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Jandó Jenő
Jandó Jenő

Nevezetesen olyat, amelyet Liszt komponált vagy írt át; olyat, amit Thalberg írt át; és olyat, amihez egyiknek sincs köze. Utóbbi kategória csak kisebb súlyú értetlenkedést tesz indokolttá; kitartóbban zúgolódnék amiatt, hogy ha már egyszer a sorozatszerkesztés úgy látta jónak, hogy életes bepillantást ad a XIX. század két kiemelkedő zongoristájának és egyszersmind egy 1830-as évekbeli párizsi főúri szalonnak az életébe (amit csak lelkesen üdvözölhetünk), akkor hogyan állhatták meg, hogy ne illesszenek be a műsorba legalább egy mutatványt Sigismond Thalberg nem átirat vagy parafrázis jellegű, szabad kompozícióiból. Annál is inkább, mert így a koncert elég féloldalasra sikeredett, ugyanis a szünet után már csakis Liszt jutott szóhoz. Bizony, Thalberg-művet ma nemigen tart a repertoárján senki, s ezért azt külön meg kellett volna tanulni. De ha a következő Thalberg-évig várnak ezzel, akkor azt a ma élők közül nem sokan fogják hallani.

„Felstilizált” – jellemeztem a „zongorapárbajt” a bevezetőben; azonban nem feltétlenül negatív felhanggal. Hiszen a Belgiojoso hercegné szalonjában 1837. március 31-én megrendezett vetélkedő programját nem ismerjük; olyan nagyon véres összecsapás ez eleve nem is lehetett, és mérget vehetünk rá, hogy a hercegné PR-ízű szentenciája („Thalberg az első, de Liszt az egyetlen”) már jóval a mérkőzés előtt készen állt. Annál is inkább, mert míg a két virtuóz viszonya az eseményt megelőzően polemikus volt, kapcsolatuk azt követően – mégpedig tartósan – szívélyesnek és kollegiálisnak bizonyult, s az a benyomásunk, hogy itt elsősorban az új viszony nyilvánosság előtti megpecsételése lehetett a cél. Ennek megfelelően a „zongorapárbaj” igen barátságosra sikeredett: Belgiojoso hercegné és szalonja szerepét Fazekas Gergely, néhány kényelmes fotel és két mikrofon (no meg a Fesztivál Színház közönsége), a zongorafenoménokét pedig Jandó Jenő és Mocsári Károly vállalta magára, mégpedig úgy, hogy egyikük sem „alakította” Liszt vagy Thalberg szerepét, csakis önmagát: két jó zenei és emberi barátságban lévő, a téma iránt érdeklődő mai zongoristáét. Ennek megfelelően a beszélgetés is mai eszmecsere volt, amelyet Fazekas rokonszenves lazasággal és intelligenciával vezetett, jól találva meg a középutat a felszínesség, illetve a tudálékosság Szküllája és Kharübdisze között. (Némileg zavaró mozzanatot legfeljebb a résztvevők érthetetlen időleges távozásai jelentettek, például az első rész utolsó száma alatt, amikor Jandó játszott, de Mocsári mellett – egy házigazdához nem illő udvariatlansággal – Fazekas is elhagyta karosszékét.)

Mocsári Károly
Mocsári Károly

A fentebb kipécézett kisebb következetlenségek vagy hiányok ellenére az este legnagyobb nyeresége maga a program volt: két Bach-átirat Busonitól, illetve Myra Hesstől, két mozarti Requiem-tétel, Liszt-, illetve Thalberg-átiratban, attacca (!) előadva; Liszt Beethoven-szimfóniatétel-átirata és Thalberg három Schubert-dal-adaptációja, majd végül csupa Liszt: Rigoletto- és La juive-parafrázis, VIII. magyar rapszódia, és zárószámként a Concerto pathétique két zongorára. Szép és változatos műsor egy olyan hangversenyen, amelyen a két zongorán kívül más hangszer, zenekar, énekes nem szerepelt.

A két művész sok izgalmas, érdekes pillanattal kedveskedett nekünk, de teljesítményük, ne szépítsük, hullámzó volt, s helyenként az is előfordult, hogy unatkoztunk kissé. Az előadás sorrendjében hadd foglaljam össze tehát inkább a jelentékeny pozitívumokat. Mocsári Károly áttörten, érzékenyen és franciás világossággal adta elő Myra Hess Bach-korálátiratát; Jandó Busoni-Bachja viszont erőteljes volt és végtelen nyugalmat árasztott. Ugyanő a Mozart-Confutatis Thalberg-átiratában csapkodás és agresszió nélkül volt monumentális és erőteljes. A három Schubert-dalból készített Thalberg-átiratokban Jandó egyszerre őrizte Schubert hangját és mutatta meg idiomatikusnak a zongora-átiratot. Némileg kevesebb volt az átütőerő Jandó Rigoletto-parafrázisában, a szünet után Mocsári viszont szinte újjászületve, ha nem is igazán robbanékonyan, de meggyőzően tolmácsolta az Halévy-parafrázist. Nem hiányoltuk viszont a robbanékonyságot Jandó VIII. magyar rapszódiájából, míg a koncert legizgalmasabb zenei csemegéjét, csattanóképpen, a két zongorás koncert jelentette, mind az előadók igazán összecsiszolt, elmélyült teljesítménye, mind a ritkán hallott kompozíció, különleges, nem is egyszer a h-moll szonátát emlékezetünkbe idéző kvalitásai révén.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Fesztiválszínház, Művészetek Palotája,  Időpont:  2011. február 25.,  Megjegyzés:  az NKA-támogatásról egyelőre nincs adat