15. Pécsi Nemzetközi Felnőttbábfesztivál / Pécs, EKF 2010
2010.08.30.

A fesztivál idején egy gyerekkori bábműsor főcímdala járt a fejemben, mely szerint „fakanálból van a báb”, illetve „játszani és együtt lenni […] milyen jó”. A fesztivál végére az első közhely megdőlt, ez utóbbi fényesen beigazolódott. MILBACHER RÓBERT BESZÁMOLÓJA, 1. RÉSZ.

Már a kezdet sokat ígérően eredeti volt: az új Széchenyi térre különböző irányokból mindenféle nemzetek jellegzetes bábfigurái gyűltek össze – a cseh Kaszparektől a török Karagözön és az angol Punch-on át a mi Paprika Jancsinkig – zeneszó kíséretében, majd a fesztivált maga Vitéz László nyitotta meg Pécs polgármesterének a közreműködésével. Csakhogy most Pécs polgármestere is bábként jelent meg Vitéz László oldalán, akinek először palacsintasütője segítségével vissza kellett szereznie az ördögöktől a város kulcsát. Miután ez sikerült, a paraván mögül immár az életnagyságú Páva Zsolt lépett elő, kezében a kulccsal. Míg a polgármester dicséretesen röviden (előbb magyarul, majd egy nehezen azonosítható nyelven: tanult anglista kollégám szerint angolul) köszöntötte a résztvevőket, a paravánhoz gyülekezett gyerekek csodálkozó szemekkel tapogatni kezdték mind az óriásira nőtt kulcsot, mind pedig az óriásira nőtt polgármestert, ellenőrizendő valódiságukat. Azt hiszem, a gyerekek ösztönös reakciója (illúzió és valóság, játék és komolyság) minden olyan lényeges, a bábozással kapcsolatos alapkérdést fölvetett ott a téren, melyekre aztán a fesztivál előadásai keresték a lehetséges válaszokat. 
 
Jelenet a fesztiválon szereplő Vakkacsa tojások című előadásból
Jelenet a fesztiválon szereplő Vakkacsa tojások című előadásból
A megnyitón Kékesi Kun Árpád, az idei versenyprogram válogatója megnyugtatott, hogy a fesztivál neve és profilja ellenére azért gyerekprogramok is lesznek. Míg ugyanis a különféle színháztermekben a felnőttek áldozhatnak a bábozás múzsájának az oltárán (tényleg, ki is a bábozás múzsája?), addig a város különféle terein a vásári bábjáték hagyományait megelevenítő előadásokat élvezhettek kicsinyek és nagyok egyaránt. 
 
Én magam Pályi János fantasztikus Vitéz László-előadása közben révedtem a saját múltamba, azzal a mégiscsak nehezen racionalizálható belátással, hogy bizony a gonosz ördöggel újra és újra megküzdő, viccesen hantázó népi hős legalább annyira élő ma is, mint annak idején, és televíziós kultúra ide vagy oda, épp úgy el tudja varázsolni a téren üldögélő gyerekeket, mint egykor. Talán egyedül az volt különös, hogy Vitéz László ezúttal nem Kemény Henrik hangján szólalt meg, ahogy sokunk fülében mindig is, de Pályi János Vitéz Lászlója minden tekintetben méltó folytatása a Kemény Henrik-féle hagyománynak.
 
No de „nem mese ez, gyermek”: vissza a komoly bábozás magas művészetéhez! Mert ugyan értem én, hogy a „felnőttbáb” – amúgy nyelvtanilag is necces – szóösszetételében a „felnőtt” tag azt célozza meg, hogy megszabadítsa a bábozást attól a sztereotípiától, amely szerint a bábjáték kiskorúsítva „csak” a gyereknek szólhat, és hogy a színjátszás önálló, a többivel egyenrangú ágaként emancipálja a műfajt. Ám ez mégiscsak az önmaga okozta kiskorúságból való kilábalásról szól, hiszen a bábozás nagyon is heterogén hagyományát tekintve sem gyerekműfaj. Míg Keleten szakrális funkciót töltött be, addig az európai vásári bábjáték valószínűleg a farce-hoz hasonlatosan erotikus célzásokkal operáló valódi karneváli komédiázás lehetett, nyilván felnőtt vásározó közönséggel. Nagyjából a népmesékhez hasonlatosan képzelem el azt az akkulturációs „fejlődést”, melynek során a viktoriánus XIX. század bájos és veszélytelenített műfajjá szelídítette a bábjátékot, amely innentől kezdve aztán többnyire a gyerekek szórakoztatására szolgált. A mostani „felnőttbáb-játék” fogalma tehát inkább egyfajta visszatérést jelent a műfaj eredeti funkciójához, így a „felnőttségnek” a túlhangsúlyozása olyan aránytalanságokhoz vezetett, melyek a fesztivál néhány előadásán meg is érződtek.
 
Jelenet a fesztiválon szereplő János vitéz című előadásból
Jelenet a fesztiválon szereplő János vitéz című előadásból
Az egyik ilyen probléma, hogy az ember (a színész mint felnőtt vagy a felnőtt mint színész?) túlságosan is nagy szerephez jut a bábvilágban. Az előadások nagy többségében az már természetes, hogy a bábos nem csupán az anyag (vö.: „fakanálból van a báb”) életre keltőjeként van jelen, hanem a játék aktív résztvevőjeként – nem csupán a hangját kölcsönzi a bábnak, hanem a maga hús-vér valóságában az előadás alakítójává válik. Itt olyan lehetőségek nyílnak a bábozás előtt, amelyek egyfajta önreflexiót s vele némi iróniát is csempésznek a bábjátékba. Csakhogy némelyik előadás nem a báb és színész viszonyában rejlő lehetőségeket aknázta ki, hanem a bábot egyértelműen alárendelte az amúgy szinte mindig magas színvonalú színészi játéknak, s ezzel az illusztráció szintjére degradálta a bábot, amely több esetben inkább bábuként, mint bábként kezdett funkcionálni. 
 
Persze az önreflexió, vagyis a bábozás alapszituációjára való rákérdezés nélküli játék is hordoz veszélyeket. Ezek különösen olyan esetekben kerültek elő, amikor az előadás nagyon veretes komolyságot akart közvetíteni a báb segítségével, ami viszont a játék és játékosság háttérbe szorulásához vezetett, hiszen a báb csupán demonstrálta az adott mű súlyos „eszmei mondanivalóját”, mindannyiunk, a felnőttek okulására. 

(folytatása következik – a szerk.)
 
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.
 
Esemény:  15. Pécsi Nemzetközi Felnőttbábfesztivál,  Időpont:  2010. augusztus 23 - 28.