Rácz Zsuzsa: Nesze Neked Terézanyu!
2010.01.10.

Végy egy szívtelen szuperhímet, nevezzük Apának, és állíts vele szembe egy frusztrált, ám annál szívósabb (vagy szívósan frusztrált) lánygyermeket, aki kalandjai során ráébred, hogy az apai elnyomás hatására képtelen kiegyensúlyozott szexuális és érzelmi kapcsolatot létrehozni. DARABOS ENIKŐ ÍRÁSA.

Rácz Zsuzsa Terézanyu-sorozatának második, legújabb darabja, a Nesze Neked Terézanyu! nagyvonalakban, mondhatnám, kielégíti a fejlődésregény műfaji előírásait: fiatalkorú hős x darab kaland során, levonva n számú következtetést, eljut egy másik fejlődési szakaszba. Mindehhez Rácz Zsuzsa azt a szlogent is szem előtt tartotta, hogy „Az Olvasó Nő”, azaz jobb befektetés, ha az adott fiatalkorú hős nőnemű, értelemszerűen megkönnyíti az olvasói azonosulást. Az eladási rátákat tekintve valóban jó befektetésnek bizonyult a könyv: „a megjelenés utáni két hétben hipp-hopp eltűnt tízezer példány a boltokból”, olvasható a könyv hivatalos weboldalán, a terézanyu.hu-n. Ha viszont nem érjük be az ugyanitt található magyarázattal, miszerint „a jó könyv jó befektetés”, érdemes elgondolkodni azon, hogy mi lehet az olvasáslélektani alapja a nagy piaci keresletnek.

A könyv alapkonfliktusa nem más, mint a rideg apa vs. ambiciózus lánya ősi (?) párharc. Még egyszer: a jó könyvpiaci befektetéshez végy egy szívtelen, vérignoráns szuperhímet, nevezzük Apának, és állíts vele szembe egy frusztrált, ám annál szívósabb (vagy szívósan frusztrált) lánygyermeket, aki kalandjai során ráébred, hogy az apai elnyomás hatására képtelen kiegyensúlyozott szexuális és érzelmi kapcsolatot létrehozni. Majd lelkierejének és kitartásának köszönhetően sikeresen legyőzi önmagában az Apa ezen ős(?)képét. A könyv végére az Indiánjához hazatérő Kéki Kata szabad és független nővé válik, aki önszántából vállalja a férfi melletti elköteleződést, és hajlandó szögletes, hegyről-szakadékba életvonalát a kissé gömbölyded dombról-völgybe képletté átírni, melyben hasonul ugyan a férfi elképzeléseihez, viszont önszántából teszi és (gondolom, ettől) egy magasabb fejlődési fázisba lép.

A magyar viszonyok között hatalmasnak számító piaci kereslet azt jelzi, hogy sok nő képes azonosulni ezzel az életúttal. Mindez a legkevésbé sem mellőzhető szempont, és mindenképp felveti a kérdést: eleve létezik ez a célcsoport (ha igen, akkor ütött a szociálpszichológusok huszonötödik órája), vagy a könyv szolgál életvezetési tanácsadásként, amely „megcsinálja” magának az olvasóit? Értem ezalatt, hogy adott olvasó a könyvben talál magyarázatot saját, senkiéhez nem hasonlítható dilemmájára, mert mégiscsak könnyebb, ha megmondják, mi a baj, mint ha magunknak kellene rájönnünk. Fejest ugrani a kategóriákba és magunkra rángatni a címkéket még mindig egyszerűbb, mint úszni, tempózni, esetenként árral szemben.

Ez esetben viszont a könyv életvezetési tanácsadásként szolgál, nem pedig irodalomként, vagyis hasonló lesz ahhoz, amit Kéki Kata a könyvben „píárként” határoz meg: „Rejtett, nem beavatottak számára alig felismerhetően működő marketingkommunikációs eszköz. Észrevétlenül hívja fel a figyelmed a médián keresztül bizonyos termékekre, vagy akár ideológiákra is, és óhatatlanul befolyásol a választásban vagy a véleményalkotásban.” (61.o.) Más szóval a Nesze Neked Terézanyu! egy jó szakember pontos felmérések alapján remekül elhelyezett (Karácsony előtt piacra dobott) marketingkommunikációs eszköze, ami nem zárja ki azt, hogy jó könyv legyen a maga nemében. Ami viszont nem az irodalomé.

Mert ahhoz, hogy jó irodalom legyen, más is kellene. Csak hogy egy minimum értéket említsek: a figura nyelvi és lélektani hitelessége, vagy a szövegből indokolható hiteltelensége. Úgy gondolom, a Nesze Neked Terézanyu!-ban egyik sincs meg: nem hiteles a főhős, és a vele történtek alapján indokolni sem tudom, hogy miért kell hiteltelennek lennie. Kéki Kata ugyanis a végletekig hiteles akar lenni, már ha elfogadjuk, hogy ő a narrátor. Bár ez sincs tisztán tartva, ugyanis a szöveg egy pontján olyan életvilágbeli személyt jelöl meg ismerőseként (Babarczy Eszter; 204.o.), aki egyes olvasók számára – nevezzük őket beavatottaknak? – roppant erős referenciaként kezd el működni, és felbukkanásával hirtelen összerántja a szerző és a narrátor ez esetben amúgy is nehezen külön tartható figuráját. De még ez se baj, egye fene, legyen a narrátor amolyan irodalomelméleti blöff, aki mögött/alatt/fölött mégiscsak a szerző beszél, akár (be) akarjuk (látni), akár nem.

A kérdés mindenképpen adott: ugyan, miért akar bennünket (?) meggyőzni nevezett szerző, aki narrátor is egyben, hogy első könyvének sikere és az ezt övező nagy cécó mérhetetlenül lefárasztotta, kiszipolyozta és lelkileg megkínozta, ha egyszer olyan megilletődöttséggel beszél a luxusról? Merem állítani, hogy szövege ekkor a legihletettebb: „A vacsorára terített dohányzóasztalon fekete üvegtégla vázában piros holland tulipáncsokor vérzett, szénfekete minimálart mécsesekben gyertyák égtek” (102.o.). Gyönyörű, lüktető sorok. Nagyon vörös és nagyon fekete. A tenyeres-talpas vidéki liba, akinek a narrátorunk agresszívan lát(tat)ni akarja magát, a luxustárgyak és -hangulat hatására ihletett költővé és műértővé válik. Elemében érzi magát, akárcsak a tokaji szüreten, amikor kapásból vágja, hányad osztályos tűzpiros Mercedes húzott fel nagyon tahó módon a szőlőhegyre a békebeli tűzpiros Zetor mellé. Ám rögtön jóleső szarkazmussal kommentálja a társadalmilag nagyon érzékeny narrátorunk, hogy „a meghívottak egy része közvetlenül a szőlőtőkék alá kívánta leparkolni féltett státusszimbólumát” (110.o.). Pfuj és piha, itt ez a sok, élettől elidegenedett, E-osztályos felső tízezer „Tokaj szőlővesszein” (159.o.)! Milyen jól esik ezután a következő narrátori reflexió: „engem ez nem érdekelt. Én vidéki csaj vagyok” (111.o.). Pusztán csak felhívta a figyelmünket, milyen vadító társadalmi különbségek léteznek, és ő mennyire a szegények és megszomorítottak oldalán áll. Nagyon-nagyon ott van, és igazán csak leányi frusztráltságból lepi meg az apját egy-egy ötputtonyossal születésnapjára (112.o.).

Kétségtelen, nagyon igyekszik, hogy meg- és átérezzük: ő a mi emberünk, a mienk, akik csórók vagyunk, nők, tramplik, frusztráltak és vidékiek, ám belül, titokban és érzésből vágjuk, mitől döglik a légy, mitől édes az élet, és mi is az a botritys sinerea (111.o.). Helyettünk beszél és értünk, akik a Gundelben éppolyan bénán viselkednénk, mint ő, aki a normáknak való megfelelés kényszere alatt felhúzza ugyan a kis fekete pántos körömcipőjét, ugyanakkor állítja magáról, hogy „[l]épni, mozdulni, jobbra vagy balra nemigen mertem, mert a süppedő, vörös szőnyeg úgy nyelte el kis pántos körömcipőm sarkát, mint kacsa a nokedlit” (157.o.). Még egyszer: a női cipősarkakat elnyelő vörös szőnyeg mint nokedlit nyelő kacsa. A Gundel étlapjára méltó fogás: égő kacsa vörös szőnyeg-módra, hm?

Addig is Rácz Zsuzsa mesterkurzusát ajánlom szakértőknek. Diskurzuselemzésre.


Vö. Szabó Orsolya: Terézanyu menni Sikerföld 
Almási Miklós: Hogyan kell /magyar/ bestsellert írni? 

Kiadó:  Ulpius-ház,  Kiadás éve:  2009,  Terjedelem:  352 oldal,  Ár:  3499 Ft,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott