Titkok játéka – válogatás Szentkuthy Miklós fényképhagyatékából
2009.07.13.

Proust mellett talán Szentkuthy a másik olyan szerző a világirodalomban, akiről elképzelhető, hogy művei kapcsán divatbemutatót tartsanak; ahogy ez meg is történt a Petőfi Irodalmi Múzeumban a tavalyi Szentkuthy-centenáriumot ünneplő kiállítás nyitó- és záróeseményein. DUNAJCSIK MÁTYÁS KRITIKÁJA.

A most megjelent gyönyörű fényképalbum pedig akár a kiállítás és a divatbemutatók folytatásának is tekinthető. Hiszen ahogy a divatbemutatókon, ebben a Szentkuthy-idézetekkel sűrűn telerakott kötetben is –, mely a kiállításhoz hasonlóan szintén Hegyi Katalin érzékeny, a szerző iránti mély megértésről, sőt szeretetről tanúskodó munkája – a nőké a főszerep: a Szentkuthyról készített portrék mellett feleségek, szeretők, múzsák és manökenek vonulnak át a remek kiállítású könyv lapjain (hogy melyik melyik, az talán nem is olyan fontos, főleg, hogy e szerepek sokszor összemosódnak), többnyire a kor legnevesebb fotográfusainak lencséje előtt. Hol meztelenül, gondosan kiagyalt aktpózokban, hol pazar ruhakölteményekben, hiszen Szentkuthy számára a női divat, „az igen, olyan a huszadik századnak, mint a gótikának a katedrális vagy a tizenkilencedik századnak a regény. Az egyetlen műforma századunkban, amely intellektuális precízióval (de abszolút precízióval) és érzéki monumentalitással kifejezi a kor lényegét, s’il existe.” (26.o.)

A mai szemlélőt azonban kevésbé a képek divattörténeti vonatkozásai fogják elbűvölni – számára talán sokkal érdekesebb összehasonlítani a korabeli és a mai női szépségideálokat, no meg persze elképzelni, ahogy a legnagyobb magyar irodalmi bonviván, szerelmének és rajongásának legmagasabbrendű kifejezéseként, kézen fogja az adott nőt, és nem lefényképezi (arra ott van a saját legendás memóriája és ezer színben játszó írásművészete), hanem, mintha csak a tizenkilencedik század végén, mondjuk Félix Nadar vagy Mai Manó korában járnánk, elkíséri egy fotográfushoz, aki maga is autonóm műalkotást, beállított műtermi fotót készít róla. Mindezt talán azért, mert Szentkuthy – maga is nagy Proust-rajongó, és hozzá hasonlóan mániákus fényképgyűjtő – jól tudja, hogy maga az emlékezet is konstrukció, s hogy ezt a konstruáltság jó esetben nem eltávolítja, hanem épp hogy felszínre hozza, feltárja a dolgok valódi lényegét. Mint írja, „nem azért írok naplót és nem azért imádom a fényképeket, hogy maradandóság szomjamat kielégítsem, hanem csupán azért, mert akkor lesz valóság számomra az, amit átélek, ha lefényképezem vagy leírom. És hát minden szépliteratúrával kokettáló fickó a valóságot szereti.” (5.o.) – amihez rögtön érdemes hozzáolvasnunk egy másik idézetet, mi szerint „szép nő az […], aki arra inspirál, hogy egy különleges anatómiát találjak ki, amelyet aztán, ha kidolgoztam intellektuális és logikus vágyaim műhelyében, visszavonatkoztatok a nőre, és ráboríthatom, mint egy légies szövésű, de pedáns szimmetriájú mintákkal hímezett hálókabátot […] abban a lehetőségben áll a női szépség, hogy megpillantásakor rögtön hűtlenek leszünk hozzája egy irreális, idegen, hallucinált nő kedvéért.” (8.o.)

Ebbe a kidolgozási folyamatba tekinthet bele az album olvasója is, mikor egybeveti a képeket a rajtuk szereplő nők által ispirált szövegrészletekkel – legeklatánsabban talán a 10-11. oldalakon, ahol a Prae vonatkozó bekezdései mellett megnézheti a Leatrice modelljéül szolgáló angol színésznő, Miss Marion Douglas 1928-as fényképét is a Theatre and Film magazin címlapjáról – miközben a szerző által adorált nőalakok portréit nézve maga is elábrándozhat, és ha kedve tartja, vállukra terítheti a maga légies szövésű hálókabátját is, függetlenül a szerző magán-hallucinációitól.

Ám nem szabad megfeledkeznünk az album másik fő-fő-manökenjéről sem, magáról Szentkuthy Miklósról, aki a fényképek többségén éppenséggel az ezerarcú Szentkuthy Miklós legkülönfélébb szerepeit játssza, páratlan átéléssel. Ezek között megtaláljuk a klasszikus íróportré kontemplatív, időnként kifejezetten gondterhelt, az egész európai műveltség és történelem (no meg a saját végtelen redőzetű intellektuális és érzelmi élete) súlyát rezzenéstelen arccal vállán cipelő művészt éppúgy, mint a megjelenésével elégedetlen, (egy jól sikerült műtéti beavatkozásig) kancsal írótanonc félszeg portréját, vagy a pöttyös nyakkendőjét és kalapját hanyag eleganciával viselő világpolgárt. A legemlékezetesebbek talán mégis a 80-as években, legendás könyvtárszobájában készített képek, melyek egyben arra is választ adnak, miért is kapta meg Szentkuthy a szerzőnk munkáit nagyra értékelő francia kultúrában a l’Ogre de Budapest kissé rabelais-i ihletésű jelzőjét. A kötelezően depressziós, magukat hóttkomolyan vevő írók és költők országában kifejezett felüdülés ennyi lelkesedést, humort, s a legnagyobb őszinteséggel kiélt, felszabadult teatralitást látni egy magyar író arcán – ami persze igencsak ismerős lehet Szentkuthy írásos nyilatkozataiból és regényeiből, hiszen kevesen voltak, akik akkora élvezettel vetették volna bele magukat (a két szféra közti határok boldog figyelmen kívül hagyásával) élet és irodalom sűrűjébe, mint ő.


Kapcsolódó cikkünk:
Zanin Éva: Gondolatok és fétisek / Iniciálék és ámenek. Szentkuthy centenáriumi kiállítás, PIM

Kiadó:  Petőfi Irodalmi Múzeum,  Kiadás éve:  2009,  Szerkesztette és válogatta:  Hegyi Katalin,  Terjedelem:  103 oldal,  Ár:  3780 Ft,  Támogatás:  egyelőre nincs adat
Megítélt támogatás: 850 000 Ft
Támogató: Szépirodalmi Kollégium
A PIM-nek a a Szentkuthy-kiállítás megrendezésére (2008)