A Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertje
2009.05.25.

Händel és Mendelssohn hangja, kifejezésmódja roppantul elüt egymástól – legfontosabb érintkezési pontjuk a zenei mesterség minden időkben ritkaságszámba menően virtuóz, könnyed és magától értetődő birtoklása. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Illetve még valami, ami ebből következik: a kápráztató, ám az üresség és külsődlegesség veszélyét mégis messze elkerülő zene mindkettejükhöz közel áll, még ha az Händel esetében extrovertáltabb, direktebb, Mendelssohnnál pedig álomszerűbb, légiesebb is.  

A Liszt Ferenc Kamarazenekar
A Liszt Ferenc Kamarazenekar

Händel–Mendelssohn-sorozatának május 20-i hangversenyén a Liszt Ferenc Kamarazenekar először eljátszotta Händel op. 3-as concertóinak a múlt alkalommal nem hallott felét, az 1–3. sorszámú darabokat. Valószínűleg ez a sorozat izgalmasabb fele, mert a múltkorinál is szuggesztívebben, új és új színekkel kápráztatva forgott a zenei kaleidoszkóp, s mintha a zenekar hangzása is még nemesebb, még tömörebb lett volna, mint legutóbb. Izmos-rajzos volt a no. 1-es concerto nyitó hegedűverseny-tétele, nemes Rolla János-szólókkal, s remekeltek a fúvós szólisták, előbb az oboák (Káli-Fonyódi Fruzsina és Belej Márton), majd a zárótételben a fagottok (Hartenstein István és Hunyadi László). A no. 3-as G-dúr concertóban, melyben – a hegedű és az orgona (Dinyés Soma) mellett a fuvola az elsődleges szólóhangszer, Sebők Erika játszott makulátlan szépségű, puha és túlvibrálatlan hangon, élő és úgyszólván pajzán zeneiséggel. A no. 2-es B-dúr concertóban visszatért a csembaló és az oboák rajzosabb hangzása; az öttételes, szvitszerű darabban a mindvégig remek és szilárd basszus szólamból kiválik és pompás szolisztikus feladatot kap két gordonka.

Mendelssohn már a koncert első felében átvette a szót: a Händel-zene után az ő 1822-ben, életének 13. évében komponált d-moll vonósszimfóniája következett. Ezt a művét hellyel-közzel már a felnőtt mércével mérhető darabok között szokás számon tartani; s valóban, megragadó pillanatok, valamiféle kibontakozó, sóvárgó-álmodozó hangütés, gazdag, kromatikus harmóniák, puha és sejtelmes hangzások szövik tovább a zenei romantika tudvalevőleg Weber Bűvös vadászában (bemutatták: 1821-ben) megszülető nyelvét, egy olyan pillanatban, amikor nemhogy Schubert, de még Beethoven sem mondta ki az utolsó szót. A Liszt Ferenc Kamarazenekar – egy vagy két apró megingástól eltekintve – nagyszerűen játszott, és mutatta meg a műben a születőfélben levő egyéni hangot; ám mindent összevéve erről a darabról mégis azt érezhettük: nagyszerű zsenge, de zsenge.

Szabadi Vilmos
Szabadi Vilmos
Nem úgy azonban a már és még opuszszám nélküli d-moll hegedű-zongoraverseny, amely a jóval ismertebb E-dúr kétzongorás versenyművel egyazon évben, 1823-ban keletkezett. Egyetlen évvel később tehát, mint a szünet előtt hallott vonósszimfónia, ám Mendelssohn közben, tizenötödik életévében, valóban mesterré érik, megszégyenítően fiatalon minden más, korábbi vagy későbbi mesterhez képest. Megjelenik hímpora, az ifjúságnak az a szívszorító módon a legmagasabb régiókba lendítő, csalódást és csömört még nem ismerő hangja, amely a Szentivánéji-zenét és az Oktettet is átjárja, s mely hangnak nem leljük párját a zenetörténetben.

Az első „hímporos” darab tehát a d-moll kettősverseny. Teljesen szuverén módon integrálja saját világába az enciklopédikus tájékozottságú ifjút ért összes hatást: a mozartit, a weberit, a magyarosat, mindent, s teremti meg édes brilianciáját, sejtelmes lágyságát, az erőfitogtatás gondolatát sem ismerő, isteni virtuozitását. S a két szólam szavakba nehezen foglalható, egymás iránti gyengédségét – bizonnyal Fanni húgához fűződő mélységes szeretetének zenei lenyomatát.

Jandó Jenő
Jandó Jenő
A Szabadi VilmosJandó Jenő páros ünnepszámba menő, csodálatos előadásban mutatta meg a csillagos órán született műnek minden varázslatos szépségét, a Liszt Ferenc Kamarazenekar remek, egyenrangú kíséretével. Szabadi eleve tökéletes választás erre a „szerepre”, mert maga is afféle csoda, olyan művész, aki mindmáig nem vesztette el kamaszos báját, személyében jeleníti meg a komponista kamasz-zsenijét. Számára magától értetődő a legmagasabb rendű egyszerűség ugyanúgy, mint a legnehezebb ugratott vonós passzázsok eljátszásának kedves-mosolygós, nem pedig extrovertált-magamutogató előadása. Igen ritkán hallhatunk ennyire tökéletes művészi teljesítményt, amely ilyen alázattal és biztonsággal szolgálja művészi célját, esetünkben a Mendelssohn-jelenség hangzó élménnyé varázslását.

Jandó Jenő a zongora billentyűzete előtt háttal ült a közönségnek. Lehet, ha felénk fordul, őt is kamasznak látjuk, mint Szabadit; de amit hallottunk, az sem csupán perfekció és művészi alázat tekintetében szolgálta a darabot ugyanolyan példásan, de a két művész összhangja is nagyszerű volt, mind az érzékeny együtt zenélés, mind pedig, ha kellett, a másik „önzetlen” előtérbe engedése révén. Szépséges megidézése volt ez az este a Mendelssohn testvérpár nem halványuló alakjának.


Kapcsolódó cikkünk: Malina János: Händel, az anyanyelv

Szerző: Malina János
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2009. május 20.
Megítélt támogatás: 1 000 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
A Liszt Ferenc Kamarazenekar bérletsorozatának megrendezésére a Zeneakadémián (2008)