Titanic Nemzetközi Filmfesztivál / Filmdokk
2008.04.14.

A Titanicon a dokumentumfilmek válogatása fénylő csúcsokat és nyomorúságos mélységeket jár be; köztes árnyalatokkal nemigen találkozni. Sikerreceptek, eredetiséggel csak ritkán fűszerezett biztonsági játékok ezek: szárnyaló sztárokkal és szárnyaszegett hősökkel a mélyvilágból. HALÁSZ GLÓRIA ÍRÁSA.

Brando
Brando
Marlon Brando alakját mások, Steven Spielberg munkásságát önmaga tükrében mutatják meg a TCM dokumentumfilmjei. A Brando című film a legenda életének homályba burkolt szeleteit kívánja megvilágítani. Kérdéses, hogy erre az emlékezőként „statisztáló” és nyilvánvalóan közönséget csalogató nagyágyúk (mások mellett Depp, Pacino, Bertolucci, Scorsese) felelnek-e meg leginkább. A magától értetődő tiszteletteljességbe máskor kritika is vegyül: a Spielberg Spielbergről címszereplője maga emlegeti fel buktáit. Utóbbi mozi kevésbé a név mögött megbújt emberről, inkább az alkotóról szól, hiszen vezérfonalát Spielberg és a dokumentumfilmet is jegyző filmtörténész, Richard Schickel beszélgetése adja. A csillagok sétányának héroszait mégiscsak emberré szelídíti a két mozi, Hollywood szabályainak farvizén.

A Cirkusziskola a kínai akrobatikus cirkusz „hétéves tervét” és az utat kísérő gyermekkínokat önti filmbe. A művészet és az embertelen munkával elért szuperképességek hirdetik az ember és a nemzet mindenfajta kicsinyes kavarodáson felülemelkedő nagyságát. A kijelentés kissé csöppenős pátosza némileg a filmre is vonatkoztatható, amely ott keveredik az izzadsággal, így igazán hálás és kézenfekvő a témaválasztás. A már említett biztonsági játék, a cirkusz merészsége nélkül.

Libériai vaslédik
Libériai vaslédik
A Filmdokkban két, fekete sorsokról beszélő film kötött ki: a Libériai vaslédik a nevezett ország politikushölgyeiről rajzol portrét, a Cité Soleil kísértetei Haiti nyomornegyedének gyilkos szellemgyalogságáról szól. A Libériai vaslédik az ország első női államfőjének rendhagyó megválasztásából indul ki, majd címszereplőit maga mögött hagyva felületes és kaotikus képet ad a libériai politika viszonyairól. Néhány skicc erejéig betekint a múltba, szintén vázlatosan a jelenbe. A rendet fenntartó józan életű asszonyok éles ellenpontja a folytonosan lázongó és jólétet követelő tömeg, akikről többet nemigen derítenek ki az Egyesült Államokból Afrikába ruccanó alkotók.

A film portrénak és közéletelemző műnek is elnagyolt. Főképp Ellen Johnson Sirleaf politikusi vonásai erőteljesek a filmben, bár néhány e tárgykörben mutatott reakciója, gesztusa láttatja emberi arcát is. A címbeli többes szám a gazdasági minisztert és rendőrkapitányt is jelöli, akikről szintén felszínes és töredékes kép alakul ki: ami bizonyos, hogy mindketten sokat beszélnek, egyik hölgy hevesen, emiatt mosolyogtatóan, a másik tudálékosan. A filmnek van egy sokszor elfelejtett narrátor‑szemlélője (aki voltaképpen a készítők egyike): a Libériában született újságíró szemszöge kiváló dobbantó lehetne, hiszen kívül és belül egyaránt otthonosan közlekedik, így személyessé tehetné a mozit. Időnkénti feltűnésén kívül azonban nem történik egyéb, személyisége nem szűri meg a történéseket. Általánosságban igaz a filmre, hogy híján van a véleménynek (alkotói és szereplői oldalról egyaránt), főként hangzatos jövőszépítő mondatok zengnek. Néhány kamerába tekintő gyermekszemmel adóznak a társadalmi felelősségvállalásnak is.

Cité Soleil
Cité Soleil
Egyéni és eredetibb a Cité Soleil kísértetei című film megközelítése. Az élet írta, de kerek dramaturgia egy haiti Rómeó és Júlia-történet vázát adja. A nyomornegyed kísértetei valójában egy láthatóan is láthatatlan, akár politikai gyilkosságra is felbérelhető alvilági gyalogság tagjai. Nem mellékes, hogy a környéket az Amerikai Egyesült Államok a világ egyik legveszélyesebb helyének bélyegezte. A két bandavezér vonzalmának tárgya ugyanaz: egy Franciaországból érkezett szociális munkás. A nő ütközőfelület és a film jelképes figurája, a rendező (a dán Asger Leth) nem akaszt a nyakába narrátori szerepkört, mégis elkerülhetetlen, hogy fehér emberként a néző értetlen szemével lássa a történéseket. Alakja tehát összefűzi, és közvetetten értelmezi a felfoghatatlanul sötét benyomásokat. A testvérek egyike a fegyverropogást rapzenével váltaná fel.

A fülledt és izzó film jelenetei olykor húsbavágóan bensőségesek, máskor vakmerőek. Eredeti formai jegyek is sorjáznak a műben: ilyen a rap és hip hop ihlette és kínálta klipes vágás, valamint az erőteljes színekben tobzódó képvilág. A kiugrásra lehetőséget adó helyi popkultúra a film egészét áthatja. A testvérháború és a szerelmi háromszög kényes helyzetében gomolygó szenvedély súlyos szappanoperát szül. A klipes forma sokszor uralkodik a tartalom fölött, a nyomornegyedben tett utazás (bár nincs igazi végpontja) mégis lélekgyötrő. A kiúttalanság tudatában is magabiztos gengszter rappert talán csak az különbözteti meg a zenei égbolt világhíres csillagaitól, hogy a lehető legrosszabb helyre született. Ha a Sors másként dönt, talán portréfilmben méltatja őt 50 Cent.

Kapcsolódó cikkünk:
15. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál  (A támogatás adatait ld. ott)