Mi sem példázza jobban, hogy a 19. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál nem csak a hazai, hanem az európai színtéren is az egyik legnagyobb presztízsű filmmustra, hogy Wim Wenders és Yorgos Lanthimos rendezéseit Telluride-en kívül csak Miskolcon mutatták be egyszerre. Annak ellenére, hogy végül egyik sem nyert Magyarországon – a Pressburger-díjat a Rigó, rigó, szederinda, a Zukor-díjat pedig a Hulló levelek kapta -, már a korábbi A-kategóriás fesztiválok díjaiból érezhető volt, hogy a filmév két meghatározó szereplőjével van dolgunk: míg Wenders filmje, a Tökéletes napok Cannes-ban a legjobb főszereplő díját hódította el, addig Lanthimos mozija, a Szegény párák az Arany Oroszlánt vihette haza Velencéből.
A nemzetközi sikerek mellett külön izgalmassá teszi a két alkotást, hogy a fesztivál nominális skálájának két végpontját jelölik ki. Lanthimos és Wenders egyébként sem nevezhetők alkotói ikertornyoknak: az előbbi az abszurddal, a szokatlannal, a tudatalattival operál, míg az utóbbi a német újfilm meghatározó alakjaként a valósággal ápol közelebbi viszonyt. Kettősüket figyelve szinte minden szempontból a hegeli tézis-antitézis esete áll fenn: Wenders ezúttal is egy dokumentarista elemeket mozgató, minimalista tanmesével jelentkezett, miközben Lanthimos pályafutása leggrandiózusabb, valóságtól leginkább elrugaszkodott projektjével igyekszik újra bebizonyítani, hogy a tartalmat nem muszáj – sőt nem érdemes – feláldozni a lélegzetelállító látvány oltárán.
További örömteli vonatkozás, hogy a Szegény párákat nemcsak itthon vették fel, de rengeteg magyar szakember dolgozott a görög rendező víziójának megvalósításán. A szürrealizmusból merítő, szimbolikus történetek (Kutyafog, A homár, Egy szent szarvas meggyilkolása) után már A kedvencnél is központi elemmé vált a külcsín, ám legújabb filmjével Lanthimos emelt a téten: minden nagyobb, minden grandiózusabb, elképesztő fordulatszámon váltják egymást az abszurdból groteszkbe hajló jelenetek, a látványtervezés pedig a trailerhez társított elvárásokat is képes felülmúlni.
A Szegény párák a Frankenstein és Az ember tragédiájának fura szerelemgyereke a Bioshockra hajazó (főleg a harmadik rész) steampunk világában: Bella (Emma Stone) öngyilkos lesz, ám a bizarr kísérleteiről és szakmai tudásáról híres Dr. Baxter (Willem Defoe) rejtélyes körülmények között feltámasztja. Bella ugyan testileg felnőtt, mozgáskoordinációja, beszéde, általában vett szellemi képességei egy csecsemőre hasonlítanak, ám gyors ütemben fejlődik. Megfigyelés céljával Baxter felfogadja egyik hallgatóját (Ramy Youssef), hogy nyomon kövesse a nő (?) fejlődését, ám megjelenik a bohém Duncan Wedderburn (Mark Ruffalo), aki elcsalja a testét éppen felfedező nőt. Innentől színekre (Lisszabon, Párizs, Alexandria, London) bontva követjük a főhős útját, melyek az eltérő világreprezentáción túl valamilyen próbatétel vagy morális dilemma elé állítják Bellát, aki leginkább kipróbálással, a megélt tapasztalatok alapján tanul.
A Szegény párák gyakorlatilag egy művészfilmes blockbuster: annyi vizuális inger, kényelmetlen, sokszor a polgárpukkasztás határát súroló jelenet és kérdésfelvetés éri a nézőt, hogy az egyébként eposzi mértékeket öltő, 141 percig mesélt történet gyorsvonatként gázol át közönségén. Ez egyrészt a hihetetlen víziónak (és ezzel számos magyar alkotó kreatív munkájának) köszönhető, ami a delejező atmoszférán túl adózik a műfajt meghatározó irányzatok előtt (így például a fekete-fehér szekvenciák a német expresszionizmust idézik), egyedi formanyelvi és térkezelési megoldásokkal operál (halszem-optika), de a fejezetekre jellemző expresszív színkezelés önmagában is megérne egy tanulmányt.
Az újragondolt szörnyszülött-történet (a film alapján Alasdair Gray regénye adja) másik alappillére Emma Stone, aki túlzás nélkül mindenét átadta a szerepnek, ám a hozzá köthető szexualitás gyakori, nyílt ábrázolása közel sem öncélú: Bella minden tette organikusan következik az erkölcsről, társadalmi normákról, jóról és rosszról egyre többet tanuló karakteréből. Amellett, hogy a Szegény párák Lanthimos eddigi munkásságának csúcsteljesítménye, csattanós válasz arra, hogy az artisztikus film „nagyságban”, látványosságban (akár humorában) nem tudja felvenni a versenyt a kifejezetten erre építő popcorn mozikkal, miközben jottányit sem enged a görög géniuszra korábban is jellemző intellektuális dimenzióból.
Jelenet Wim Wenders Tökéletes napok című filmjéből
Szinte bármely szempontot vesszük figyelembe, Japán hivatalos Oscar-nevezése gyökeresen máshogy és másra használja a film médiumát: Wim Wenders a Tökéletes napokban meditatív, belső utazásra invitálja nézőjét, melynek végén – ha csak időlegesen is – más megvilágításba kerülnek az élethez rendelt elvárásaink. Hirayama (Koji Yakhuso) egyszerű vécépucoló Tokióban, mindennapjait szokásai, bevett rituáléi szerint éli nyugodt körülmények között. A hajnali seprűsercegésre ébred, az autóban régi kazettákat hallgat, munkáját módszeresen végzi, majd este némi olvasás után hajtja álomra fejét, melyet fotósziluettek, fekete-fehér árnyképek tarkítanak.
Jellemző a japán kultúrára, hogy még a toalettjeik is inspiratív közegként szolgálhat a turisták számára: Wim Wenders Koji Yakusho meghívására érkezett, hogy megnézze az európai (de leginkább magyar) szemmel utópisztikus közvécéket (az egyik ilyen létesítménybe egy átlátszó üvegfalon látunk át, amit az abba belépő vendég egy kapcsoló segítségével képes elsötétíteni), amiből aztán kisfilmsorozatot, esetleg egy nagyjátékfilmet forgathat. A német rendező utóbbi mellett döntött, a forgatást tizenhét nap alatt lezavarták, miközben számos visszatérő elemet nem a forgatókönyv, hanem a felvétel közben fellépő váratlan körülmény alakította (például az egyik reggeli jelenetbe behallatszódott az utcai söprögetés, ez lett később a főhős „ébresztője”).
Ilyen értelemben a Tökéletes napok félig dokumentarista, félig fikciós munka, hiszen a benne lévő szereplők professzionális színészek, ám számos esemény és az általában vett körülmények valósak. Persze a későbbiekben nem várt történések bolygatják meg a középkorú férfi már-már irreálisan zen napjait, azonban a központi üzenet már az első nap után világossá válik: a modern hétköznapok mókuskerekében nem foglalkozunk a belső egyensúllyal, inkább a társadalmilag elvárt külső elvárásoknak igyekszünk megfelelni, miközben az élet elsuhan mellettünk.
Hirayama vécéket takarít, alig van szociális élete, nincs párja és a szabadnapokon kívül minden mindig ugyanabban a sorrendben, szinte ugyanúgy történik. Mégis minden reggel mosolyra nyílik a szája, amikor kilép pár négyzetméteres lakásából, mert valami olyasmit tett magáévá, amire a legtöbb ember képtelen: ismeri az elég fogalmát. Csinálhatna bármi mást (sőt erre meg is lenne a lehetősége), de ő ebben a keretrendszerben találja meg a sokunk által hiába hajszolt boldogságot: a parkban elfogyasztott ebéd közben csiripelő madarakban, a bohókás hajléktalan látványában, a nagy becsben tartott kazettáról szóló Perfect Days-ben és abban, hogy mindig csak egy könyvet olvas, de annak teljesen át tudja adni magát.
Ugyan a Tökéletes napok az utolsó fél órájára repetitívvé, már-már fárasztóvá válik, és komótos tempójába nem mindenki tud belehelyezkedni, egy olyan létállapotot ragad meg, melyből a látszatot, a harsány külsőségeket üldöző 21. századi ember csak tanulhat: úgy is lehet teljes életet élni, hogy nem próbálunk mindig megfelelni a külső elvárásoknak. Sőt, létünk mélyebb síkjaihoz csak a hirayamai úton lehet hozzáférni.