Komor tónusú történelmi filmek tömkelege várta a nézőket a XVIII. Lengyel Filmtavasz műsorán. A magyar néző egy hét alatt rengeteg információval gazdagodott a lengyelek múltját illetően. Furcsán ismerős volt az egész: a háború, a szovjetek megszállása, a forradalmak, ezeknek kortárs vetületei. Mintha mi is lengyelek lennénk, vagy ők magyarok – és saját magunkhoz is közelebb jutottunk.
A hetet Wojciech Smarzowski Rózsa című filmje indította, amely a világháborút követő bolsevik megszállást tematizálta egy nagyon speciális térben: a lengyel vidék németek lakta területén, Manzúriában. Ide vándorol a férfifőszereplő, Tadeusz (Marcin Dorociński), hogy hírt vigyen a háborúban elhunyt bajtársáról özvegyének. Róza (Agata Kulesza) befogadja házába a férfit, először azért, mert védelemre van szüksége az ott állomásozó szovjetek ellen, majd egy furcsa szerelem bontakozik ki kettőjük közt, amely az egymásrautaltságról és a kényszerű ragaszkodásról szól. A történet lehetne giccses is, ha a rendező nem a szexuális erőszak reprezentatív képeit választotta volna a kifejezés eszközéül, így azonban a kegyetlenség is nagyon enyhe kifejezés. A szovjet katonák ugyan látszólag Róza tanyáját ostromolják, ám az első számú támadási felület maga a női test. Nem sokat túlzok, ha azt állítom, a másfél órás film alatt az asszonyt tíz percenként erőszakolják meg mocskos és agresszív katonák. Agata Kulesza sokatmondó, kortalan arca egyre fakóbbá és élettelenebbé válik az idő múlásával. Egy rózsa lassú hervadása ez – a test a fájdalom, az ismétlődő erőszak színtere, amelyen a bolsevik megszállás újabb és újabb jeleket hagy.
Szintén történelmi témát dolgoz fel A vakond című film, ám itt már nem a múlt rögzítése vagy szubjektív aspektusból való láttatása a központi téma. Rafael Lewandowski, a film rendezője azt a kérdést teszi fel, hogy nekünk, akik a jelenben élünk, van-e bármi közünk a múlthoz, s ha igen, hogyan lehet e kapcsolatot definiálni. A papa (Marian Dziedziel) nemzeti hős, a papa képe kint van a múzeumban, a papát mindenki tiszteli, amikor ökölcsapásként ér minket az igazság, hogy a papa jelentett, méghozzá tíz éven keresztül. A főszerepet Borys Szyc játssza, a lengyelek ügyeletes sztárszínésze és szépfiúja. Impozáns látvány, aki egyszerre képes megjeleníteni az erőt és az intellektust. Ritka kincs, nekünk magyaroknak nincs is belőle túl sok. Az általa alakított Pawel a most harmincas generációt képviseli, ő a kapocs jelen és múlt között, s az ő szomorú feladata szembenézni az apák bűneivel. A férfi választásra kényszerül szeretet és igazság között. Olyan helyzet ez, ahol jól dönteni lehetetlen.
Előrebocsátom, hogy a következő két filmről csak azért ejtek pár szót, hogy figyelmeztessek mindenkit, ha jó lengyel filmet akar látni, akkor ne, ismétlem: ne ezeket nézze meg.
Az egyik az Öngyilkosok szobája, avagy – teszem hozzá – a szegény kamaszgyerek panaszai. A főszereplő Dominik (Jakub Gierszal), a felháborítóan kékszemű és márványbőrű kamasz fiú, aki a szalagavatóján megcsókolja egyik haverját, és rájön, hogy meleg. Egy testnevelés órán birkózás közben túl közel kerül az osztálytársához, és ez annyira lázba hozza, hogy képtelen magán uralkodni. A film eddig borzasztóan izgalmas, itt kéne megállítani, de sajnos folytatódik. Dominik hazarohan a suliból, és mire fellép a Twitterre meg a Facebookra, addigra már tele van mindkettő a balul elsült (bocsánat) testnevelés óráról szóló bejegyzésekkel. Dominik ekkor úgy dönt, hogy nem megy többé iskolába, és a Second life-on kezd új életét, az Öngyilkosok szobájának virtuális közösségében. És itt kezdődik el az egyórás, tömény vajúdás. A srác a szobájába zárkózik és emós lesz, az ereit vagdossa, közben megjelennek a virtuális karakterek, valami borzasztóan csúnya grafikájú, steril, ám mégis giccses fantasy-térben. És persze a szülők a gonoszak, azok a szülők, akik manapság nem foglalkoznak eleget a tizennyolc éves gyerekük problémáival, mert annyit dolgoznak (nem tudom, mikor volt ez másként). Igazán nem szeretnék spoilerezni, de gondolom, a cím alapján nem nehéz kitalálni, mivel ér véget a történet. A téma újszerűségéhez pedig annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy Sofia Coppola debütáló filmje, az Öngyilkos szüzek 1999-ben készült, az Öngyilkosok szobája pedig gyenge másolatnak is kevés, nemhogy a felvetett problémák újraértelmezésének.
A fesztivál legnagyobb költségvetésű filmje a 3D-s Varsói csata, 1920 volt, amellyel a lengyelek bebizonyították, hogy ők is tudnak nyálas, csöpögős, hollywoodi történelmi filmet gyártani. A főszerepet itt is a női szíveket romba döntő Borys Szyc játssza, egy nem kevésbé dekoratív – ám színészileg annál sematikusabb – női főszereplővel az oldalán (Natasza Urbanska). A férfi hős katona, a nő egy varietében táncol és énekel, de persze csak a főhősünket szereti, szűzi és tiszta akkor is, amikor kivillantja a harisnyakötőjét. A háború pedig szörnyű, 3D-ben még szörnyűbb, minden ég, röpködnek körülöttünk a hamu- és földdarabok, mintha ott lennénk. Vagyis a film ezt szeretné, ám az igazság az, hogy a vérre és a levágott végtagokra már teljesen immunisak vagyunk. Van egy jelenet, amelyben Ola, a női főszereplő kikecmereg a lövészárokból a támadás után. Az árok úgy van tele halottakkal, hogy fű ott sehol nem látszik. Mintha direkt úgy intézték volna a katonák, hogy utolsó leheletükkel még ebbe a szép kompozícióba be tudjanak állni. Mindenki mozdulatlan, Ola pedig egy karcolás nélkül előjön, csak az arca kormos egy kicsit.
A VIII. Lengyel Filmtavasz nagyon sokszínű képet adott arról, hogy egy nemzet milyen utakon indulhat el, ha önmagával akar szembenézni. Az is bizonyossá vált, hogy az állami finanszírozási keretek sokkal nagyobb teret biztosítanak ennek létrejöttéhez, mint idehaza. Ennek ellenére nem egy öncélú, önmagába forduló folyamatról beszélhetünk. A lengyel nézőkben is kialakult az igény nemcsak a mozira, de az önértelmezésre is. És ebből a szempontból itt is – mint mindenhol – vannak jó és kevésbé jó produkciók, ám összességében a lengyel film relevanciájával és működőképességével követendő példa lehet számunkra.