 Könyvfesztivál a Millenárison |
Először oszlassuk el a megnyitók körüli kétségeket. Az első napon, csütörtökön kora délután pódiumbeszélgetésre került sor Per Olov Enquisttel, a XVIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégével. Esterházy Péter tartott pompás – azóta a legfrissebb Élet és Irodalom hasábjain is olvasható – születésnapi laudációt (nem a mindig bánatos bölcsnek tűnő Enquist, hanem Esterházy ünnepelte épp 14-én a születésnapját). A vendég az esemény keretében vette át a Budapest Nagydíjat. Az ünnepélyes megnyitóhoz való átmenetként a megjelentek ráérősen diskurálhattak, koccinthattak. A gyorsan ürülő flaskák helyett a pincérek mindig újabbakat varázsoltak elő. „Borban erős a magyar könyvszakma” – jelentette ki egy kiadóvezető, nyilván nem csupán arra célozva, hogy ma már számos könyvkereskedés finomabbnál finomabb borokat is árul. Érződött: Magyarország, Budapest, a Millenáris, a rendező szervek jó házigazdái lesznek a fesztiválnak. Ezúttal is, tizennyolcadszor.
Az Európai Unió írói ars poeticái – Gálaműsor az európai uniós díszvendégség íróival: e program szolgáltatta a hivatalos megnyitót, hazánk soros uniós elnökségének rangját megadva-emelve a vendégkoszorúval (s ezt még egy protokolláris köszöntő, a maga nemében újabb megnyitó követte). Mind a huszonhat ország elfogadta az invitálást. A könyvbarátoknak ez huszonhat, a meghívottak tollából származó, magyarra fordított új kötetet is jelent. Néhány név az impozáns sereglésből: Eva Menasse, Jean Rouaud, Olga Tokarczuk, Ilija Trojanow. A csatlakozó rendezvények húrként pendülve adták meg a fesztivál szellemiségének párbeszéd-alaphangját, egészen a zárás pillanatáig. A magyar könyvesek céhe méltó formában fogadta a könyves Európát.
 Per Olov Enquist |
Természetesen a könyvszakmai szereplőket a kisebb horderejű, de számukra cseppet sem háztáji kérdések legalább ennyire foglalkoztatták. Nem lehetett nem észrevenni, hogy sajnos ezúttal hiába keresünk néhány – főleg kisebb – kiadót, amely korábban akár komoly anyagi erőfeszítések árán is fontosnak tartotta a vásárlókkal, olvasókkal történő tavaszi találkozást. Csodák Palotája, Jövő Háza – a Millenáris intézményeinek, tereinek elnevezései sokakba befészkelték a dilemmákat: milyen közvetlen jövő vár a nem kevés gonddal küzdő hazai könyvpiaci szereplőkre; hoz-e „csodát” a kiadóknak az épp a könyvfesztivál hetében – ám „fékezetten”, a tervezettnél sokkal kisebb összeggel – beindult Márai-program? A vásárlás forintadatait e sorok írója még nem ismeri. Lehet, hogy ezúttal sem marad el a rekorddöntés. Azonban biztosra vehető, hogy a vásárlások – ezt sok vezető, eladó bizonygatta – igen egyenlőtlenül oszlanak el, s a könyvvásárlási kedv (egyben a vásárlóerő) nem vetekedhet a pár év előttivel.
Az érdeklődők számát illető találgatás általában már a szerényebb forgalmú pénteki napon is optimista volt. A megrögzött borúlátókon kívül senki sem kételkedett abban, hogy a szép idő és a bőséges kínálat megfelelő hívogató lesz. Azóta már nyilvános a szám: több mint hatvanezren látogattak el a fesztiválra, ezen belül a tizennyolc év alattiak aránya minden eddigit felülmúlt. Iskolai, egyetemi csoportokkal nemegyszer lehetett összefutni, s ha az ember melléjük szegődött – például műveltségi vetélkedőik, egyszer-egyszer jelmezes kultúrtörténeti játékaik okán –, időnként többet látott és tapasztalt, mint ha csupán a saját szemére és benső iránytűjére bízta magát. Ráadásul a „gyerekek” egy része nem újoncként érkezett. Akadt közülük, akinek feltűnt: a központi vásártér emeleti részén is megfogyatkoztak kissé a kiállítók, foghíjas a sor. A kínai pavilon szomszédok nélkül húzódott a sarokba (majd valami okból idő előtt felszámolta magát), a hangosbemondó olykor hiányzott, hogy semmi ne kerülje el figyelmünket.
Idén valamivel kevesebb skalpot gyűjthettek az autogramvadászok a magyar íróktól – annál többet a fókuszba állított külföldiektől. De a bennfentesek állították: jó vásárt csináltunk a „könyvvásárral”, mert nem pusztán Európa látogatott el hozzánk – a magyar irodalom híre is öregbül a vendégek által a kontinens országaiban. Van kilátás a szellemi árucsere további élénkülésére, azaz magyar alkotások újabb és újabb külföldi tolmácsolásaira. Jómagam is nem egy középnemzedékbeli íróval beszélgethettem, aki valamely könyvének még idén esedékes külhoni megjelentetésére számít.
A hagyományos mintákat követő könyvbemutatók, író–olvasó találkozók, interaktív programok, problémafelvető rendezvények részint a bekukkantó elsajátítást mondhatták magukénak: akkora volt a választék, hogy a könyvbarát nem is igen válaszhatott mást, mint a vándorlást (vagy persze célzott lecövekelést valahol). A kapcsolódó különféle díjátadások – például: ismét a Magvető lett Az Év Kiadója – információértékükkel pezsgették a néha a bőség zavara folytán pilledő fesztiválhangulatot.
Szép sikert aratott Háy János író kiállítása a Jövő Háza előterében. „Hagyományos és nem hagyományos szomorú manóit”, egyéb munkáit tárta a közönség elé. (A Palatinus Kiadónál frissiben napvilágot is látott a Háyland című album, a szerző összegyűjtött, eddig nem publikált rajzaival, festményeivel.) Legtöbben a Szorongó indiánok magyarázó feliratot viselő színes vonal- és foltrajzra „licitáltak”. A két összehajló stilizált emberalak önnön testéből képez vigvamot. Összedugják a fejüket. Remélhetőleg nemhiába.