Vajon mennyire időtálló egy operarendezés? Lehetséges-e húsz-harminc éves előadásokat fenntartani, és ha igen, akkor miért nem? És ha mégis igen, mi értelme van ennek? Ilyen és hasonló kérdések fogalmazhatók meg, ha valaki áttekinti a Magyar Állami Operaház repertoárját. Az intézményben mintha megállt volna az idő, és meghökkenve tapasztaljuk, hogy miközben a hetvenes-nyolcvanas években, különösen Kaposvárott és a Katona József Színházban lezajlott a magyar színháztörténet egyik legfontosabb paradigmaváltása, addig itt a Koncz Zsuzsa-szám mottóját dalolják önfeledten: „Ez az a ház, ahol semmi sem változik!” És mennyire jellemző, hogy színház- vagy filmrendezőket csak a legritkább esetben engedtek be ide, igaz, ha mégis, abban nem mindig volt sok köszönet, emlékezzünk csak Szabó István Eötvös-rendezésére. Ebben a helyzetben valóban tisztelet és kalaplengetés a kivételnek, de sajnos elmondható, hogy általában tökéletesen szellem nélküli, gondolatszegény, már megszületésük pillanatában elavult előadásokat láthatunk, és ezek közül a Nabucco az egyik legérdektelenebb.
 Paoletta Marrocu |
Mikó Andrásnak szemmel láthatóan az égvilágon semmi nem jutott eszébe a drámáról, önmaga szerepét mintegy a közlekedés rendőrére redukálta, akinek mindössze annyi a feladata, hogy megakadályozza a szereplők összeütközését a színpadon. Ám – legalább is a tömegjelenetekben – még ez sem sikerült maradéktalanul.
Színpompás, ám voltaképpen semmitmondó vagy olykor üvöltően retorikus díszletek közt és jelmezekben zajlik a Nabucco. Különféle járásokból fakardjukkal értelmetlenül hadonászó katonák rohannak elő, elidőznek egy darabig, hogy aztán éppoly értelmetlenül tűnjenek el a takarásban. A zsidókat arról lehet felismerni, hogy folyvást ringatják a felsőtestüket, vagy eszelősen gesztikulálnak. A szereplők közt alig észlelhető kapcsolat, lefúrt lábbal állnak és dalolják nem egymás, hanem a közönség felé fordulva szólamaikat. Hogy milyen emberi viszonylatban állnak a másikkal, az legfeljebb a feliratokból derül ki. Mikó nem döntött a kérdésben, hogy politikai vagy magánéleti (részben családi) dráma-e a Nabucco, persze az igazság kedvéért megjegyzendő, hogy ebben Verdi sem nyújt komoly segítséget. És talán ezért nem makulátlan remekmű ez a korai operája, amelynek példátlan egykori sikerét elsősorban megkapó, de manapság már kevéssé átélhető (és megrendezhető) hazafias érzülete okozta. Ám a hatalomért folyó harc ma Magyarországon éppen elég aktualitással rendelkezik ahhoz, hogy egy rendező esetleg erre fűzze fel a történéseket. De ahhoz persze új színpadra vitel szükségeltetne.
 Alberto Gazale |
Ha nincs rendezés, akkor két, pontosabban három énekesen áll vagy bukik az opera. Abigél alakjában Verdi addig ismeretlen hőfokú drámai szoprán szerepet teremtett, hihetetlenül nehéz, olykor két oktávos ugrásokkal telezsúfolt szólammal, kétszeres fortét követelő csúcshangokkal, izzó szenvedéllyel, gyűlölettel és ugyanakkor (legalább is egy rövid, de annál megrázóbb ária erejéig) fájdalmas lírával. A román vendégművésznő, Paoletta Marrocu egykor hatalmas hanggal, drámai erővel rendelkezett, ebből mára csak a vak szenvedély maradt, melyet hang híján üvöltéssel próbált érzékeltetni. Egészen megdöbbentő volt az a gátlástalanság, amellyel átgázolt a szerepen és a színpadon, mindez odáig fajult, hogy a második képet záró csúcshangot egyszerűen egy oktávval lejjebb énekelte. A későbbi nagy Verdit megelőlegező gyönyörű áriában („Anch’io dischiuso un giorno”), melyben egykori szerelmét siratja el a heroina, Marrocu mutatott némi lírát, finomságot, emberi melegséget. De ez csak öt percig tartott, utána folytatódott a féktelen zajongás, mely egészen a hallgathatatlanság határára sodorta a művésznő alakítását. Az utóbbi évek egyik legbotrányosabb vendégfellépése volt ez.
Nabucco szerepében Alberto Gazale teljesen érdektelen, szürke alakítást nyújtott, a hang se nem szép, se nem nagy vagy fényes, és elmondhatjuk, hogy ő is hallgathatatlan volt, de éppen ellentétes okból, mint női partnere: hangja alig jutott el a tizenötödik sorig, a tuttikban meg gyaníthatóan már az első sorokig sem hallatszott el. Színészi játéka kizárólag közhelyekből áll (persze ezért a „rendezés” is felelős), egészében sem a hőst, sem a szenvedő apát, sem a félőrült zsarnokot nem sikerült megjelenítenie.
Zaccaria roppantul statikus és ezért eléggé hálátlan szerepében Rácz István megkapóan igyekezett, de hangja annyira nyers és tompa, intonációja annyira lebegős és bizonytalan, hogy nem kelthetett komoly rokonszenvet.
 Jelenet az előadásból. Fotó: Kováts Dániel |
A kisebb szerepekben negatív értelemben kimagaslót nyújtott Ismaele alakítója, Wendler Attila. Csak az első felvonásban akad komolyabb énekelnivalója, itt pár durva gikszer után dobta be a törülközőt, hogy a továbbiakban alig lehessen észrevenni. Ulbrich Andrea Fenena szerepében pár szép megszólalással próbálta menteni a menthetőt. A kórus a rendkívül bizonytalan és harsány indulás után magára talált, és az opera legnépszerűbb számát, a „Va, pensiero” kardalt ihletetten suttogta el, szép piánókkal, tisztán, egyszerűen, ahogy kell, megteremtve ezzel az este legemlékezetesebb pillanatát. Kesselyák Gergely nagyjából biztos kézzel, de nem túl nagy drámai erővel irányította az egészében balcsillagzat alatt fogant előadást.
Vö. Spangel Péter: Májusünnepinek szánt Nabucco
Csák Balázs: Abigél tragédiája