Íme, mondhattuk büszkén, újra feltűnt egy hatalmas ifjú tehetség, aki szinte csodagyermeki naivsággal és könnyedséggel szórja a pompásnál pompásabb versjátékokat, akinek kisujjában van a legbonyolultabb magyar verstani technikáknak valóban minden csínja-bínja, aki olyan furfangos és fölényes mesterségbeli tudással tud eljátszani a formáknak és a variációknak trükkjeivel, hogy az olvasónak eláll szeme-szája, s akinek ráadásul elsöprő erejű és finomságú humora is van – nem pusztán külsőleg ironizál a vershagyomány sok megmerevedett gesztusa felett, hanem igazi (mondhatnám: olympi) derűvel szemléli önmagát, mesterségét, mesterségének hagyományát, s saját szemlélését is örömteli játszi humorral figurázza ki. A magyar irodalom valószínűleg sokáig hálás lesz Varró Dánielnek a Boci-boci-tarka magasköltészeti átirataiért: az elitkultúrának és tömegkultúrának itt prezentált összekeverése, a pátosz átvilágítása és kétségessé tétele olyan fokú költői beleérző-készségről, s a költői hagyománynak oly mély átéléséről (és egyben kifordításáról) tett tanúbizonyságot, mely remélhetőleg mély nyomot fog hagyni, s nemcsak a magyar pastiche-irodalomban.
Ám a most megjelent Varró-kötet, a Szívdesszert, mely sok tekintetben folytatja az előzőnek könnyed útkeresését, s melyben szintén találhatunk nem kevés elismerésre méltó játékot, inkább kielégítetlenül hagyja olvasóját: Varró mintha megelégedett volna sikeres kezdésének látványos eredményeivel, s megmaradt volna a gyermeki játékosság örömeinél, s akkor is gyermeteg naivitással nyúl költői témáihoz, mikor már nem egyszerűen a parodizálás bűvészmutatványait mutatja be. E kötet úgy állítja be magát, mint az átszellemített szerelmi költészet megtestesülését (amint egyik verse ígérné, sajnos, az ígéretet be nem tartván: „…hogy felderítsem, úgy ám, / felszín alatti énedet / a lélek mélyvasútján”), sőt már a mottók (Osborne, Petri, Szőcs Géza) révén erősen felülstilizálja önmagát (a fülszöveg is így ajánlja be az olvasónak, ráadásul a legmagasabb mércét, s a legerőteljesebb erkölcsiséget sugallván Nemes Nagy Ágnes példáján – az olvasóban pedig ijedt csodálkozás támad: vajon hogy juthat valakinek eszébe e gyermeki játékot Nemes Nagynak verseinek szikár fenségével összehasonlítani?…), s mindvégig eljátszik a magyar szerelmi költészet legnagyobb hagyományainak (József Attilának, Csokonai Vitéznek, Weöres Sándornak) felidézésével, különös módon azonban úgy, hogy épp a lényegi mozzanatot véli elhagyhatónak: e könyv verseinek imitatív szerelemfelfogásából csak épp a szenvedély, az indulat, az ösztön (huszadik századilag szólván: a nemiség) van kifelejtve. E költészet szerelmeinek (pardon: szerelmének) biedermeier ártatlansága és elegáns formai cizelláltsága a hajdani almanach-líra nemes emelkedettségét hozza vissza (hiába olvasunk pedig annyi köznapi dologról annyi szellemes köznapi nyelvi fordulattal); Csokonai sóvárgása, József Attila őrjöngése, Weöres kéjvágya átadja helyét az ártatlan enyelgéseknek: mintha óvodások reggeli ruhakeresgéléséből és nyugdíjasok esti TV-nézéséből állna össze a halhatatlan szerelem (miközben, ismétlem, a formai játék remek: Weöres indiai versforma-játékát utánozni igazi, mesteri istenkísértésként hat…). S maga a szép színes könyv mint műtárgy is ezt a túldíszített almanach-jelleget teremti újjá: kedves gyermek-rajzok, bájos figurácskák ugrabugrálnak mesei módon, könnyedén, súlytalanul – üres környezetben; mintha az illusztrációk ennek az egész költészetnek adnák leegyszerűsített allegóriáját: olyan e könyv, mint a régi, 19. századi szép rózsás emlékkönyvek, beragasztott mű-virágokkal, s a mélységet szándékosan kerülő, de persze élvezhető és fogyasztható versekkel (a látványos színváltással az olvasónak ráadásul fel van adva a rejtvény: a más színnel nyomtatott versek összeolvasása során vajon milyen bonyolult forma bontakozik ki? – sajnos a megfejtők között kiosztható nyereményről nem esik szó…).
 Varró Dániel |
„Hová tűnt el ez, én kicsi giccsem?” – szól az egyik vers szellemes önmegszólító formulája, s az olvasónak különös érzése támad. Kb. huszonöt-harminc évvel ezelőtt volt nagy divatja a neoavantgárd költészetben az ún. kemp irányzatának, ahol is a derék kísérletező művészek a giccsnek saját korlátain túlmenő erőltetésével, állandóan sulykoló affirmativitásával próbálták a művészetnek (akkori) határait kitapogatni, meghatározni vagy kitolni – s teremtettek olyan giccseket, melyek épp harsányságukkal utaltak a giccstermelés és fogyasztás elviselhetetlenségére; Varró költészetében mintha ennek az irányzatnak enyhített, konszolidáltabb és konformistább változatát lelnénk fel. Varró szenzációsan száguldozik a legújabb köznyelv által kínált szörnyű és remek fordulatok között, élvezkedik abban, hogy verset ír SMS-ben, s SMS-t ír vers helyett (mindig pompásan vicces megoldásokkal) – de mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy ez a száguldozás mindvégig belül marad azon a tartományon, amelyet pedig, úgy tűnik, időnként szeretne felülbírálni. A játszi kérdésfelvetés elveszi a kérdés súlyát, amivel persze nem az a baj, hogy a felvetett kérdésre nincsen válasz, hanem az, hogy már maga a kérdés felvetésének módja is üres játéknak lesz minősítve.
Az a nagy hagyomány, mellyel Varró játszik (és amellyel, akarja, nem akarja, folyvást küzd), a játékot meghaladandó gyermetegségnek állította (vö. „..én az, ki azelőtt ifiú elmével…”), s felnőtt korban csak a komoly méltóságot várta el (vö. „…mégis az ifjúság háborgó napjai múlván, biztos erőt érzek…”). Természetesen nem ezt a patetikus szerepvállalást kéri számon ma az olvasó Varrónak e kötetén, hanem magának a játéknak súlyosabb és komolyabb játszását – azaz a játék műfajának komolyabb alkalmazását.
Továbbá azt, hogy higgye el: ma (?) már (?) nem lehet olyan szavakat szerelmes versbe pozitíve beleidézni, mint „cicamica”. Az egész könyv, az egész költészet cicamicás lesz tőle.
Vö. Kálmán Gábor: Édes kicsi szívem
Menyhért Anna: Limonádé
Gál Andrea: Varró Dé – amitől a szív oly olvadé
Kálmán G.: Varródaniból Varró Dániel lett
Bedecs László: Szívből, színből