Kétesen hangzó foglalatosság és terület ez az európai gondolkodást, élettapasztalatot, diszkurzivitást alapjaiban meghatározó karteziánus egó számára, mi több: értelmetlen. Persze lehet, hogy Vajda számára épp a ráció-nélküliség jelentene valami nagyon is értékeset.

„Én vagyok, de körülvéve attól a hideg semmitől, melynek valamiként való bizonyosságáról most már lehetetlen meggyőződnöm? Jobb lesz talán mégis beleolvadnom-belesimulnom a létegészbe. Csakhogy ehhez fel kellene adnom ego-izmusomat. Ezt tenni viszont makacsul nem akarom, nem akarjuk.” Ahogy a kötet nagy része, úgy ez a borítóról származó Vajda Mihály-idézet is sokkal több feltételességet, kérdést és bizonytalanságot, mint állítást vagy kifejtést tartalmaz, de az egóhoz való makacs ragaszkodás és ugyanakkor az attól való, vágyott távolodás mégis jelentős erőket és feszültséget képes felszabadítani és sugározni az olvasó felé.

Vajda nem hisz abban, hogy az (európai) individuum képes döntően eltávolodni a (nagybetűs) Szellem és Isten halála után a transzcendenciát és a metafizikát helyettesíteni, pótolni akaró „én” pozíciójától, hiába szerepelt ez már elvárásként Nietzschénél is. („Felhagyni azzal, hogy ilyen fantasztikus egónak érezzük magunkat! […] Megtanulni a teljes vágytalanságot…Láthatatlan szemlélővé válni!!” – idézi és emeli ki magának-nekünk példaként Vajda a Nietzsche-szöveget.) Márpedig a többször is szereplő Kant-passzusból – de a kötetnyitó Szókratész és Kalliklész vitája című tanulmány szerint Platóntól is – az legalább tudható, hogy lehetetlen az értékek (nem mellékesen például az etika vagy a szép, a jó stb.) rendszerének megalapozása egy felsőbb lény vagy a lélek halhatatlanságának feltételezése nélkül. S ami ebből a legfontosabb következmény, az „a kartéziánus egónak a hátborzongató” otthontalansága (327.o), szorongása a haláltól, megsemmisüléstől, a létfeledés – heideggeri – állapota, vagy az „európai kultúrának” (filozófiának?!) az a vonása, miszerint „nemhogy segítene neki [az embernek] leküzdeni ezt a szorongást, csak fokozza. Elvette hitét anélkül, hogy a távol-keletiek módján eszközöket nyújtott volna számára lelkében az egyes és az egész összhangját megteremteni.” (324.o.)

Az európai individualizmus és racionalizmus nem tud mit (semmit?) kezdeni a halál tényével, s vagy igyekszik megfeledkezni róla, vagy egyszerűen az élet folytatásának tekinti azt, mint például a kereszténység „populáris platonizmusa” (Nietzsche). Ebben a helyzetben, illetve ennek többszöri és visszatérő deklarálása közben vetődik fel Vajda Mihály könyvében az általánosra irányuló, mondhatni, hagyományos filozófiai problémalátás és aspektus helyett az egyénre fókuszáló szemlélet: „Miért lenne lehetetlen egy olyasfajta gondolkodással kísérletezni, melynek az a célja, hogy feltérképezze az egyén sorsát és kitapogassa a számára értelmes élet lehetőségeit korunkban – anélkül, hogy az emberi történelemnek sandán valamiféle pozitív célokat tulajdonítana, sőt, annak tudatában, hogy a modernitás valószínűleg nihilizmusba torkollik?” (323.o.)

Vajda Mihály. Fotó: mta.hu

Megkockáztatom, hogy a történelem teleológiájáról való lemondást vagy a nihilizmus „valószínű” bekövetkezését állító sorok mögött azért azoknak a kísérteteknek és szellemeknek a vonásai is jól látszanak, amik vagy akik a kötet tanulmányait Vajda visszatekintő értékelése szerint inspirálták. A Derridát idéző és neki, az ő „szellemének” emléket állító cím, a Sisakrostély-hatás, az „ő néz engem, én őt azonban nem láthatom” (37.o) motívuma a részben elnyomott, tehát személyes, vagy ellenkezőleg, a diszkurzív logika szerint föl sem tehető kérdésekkel párosul, s ez – ahogy említettem – rendkívüli szuggesztivitást, szinte kényszerítő erőt ad a kötetnek. De nyilván ide, ebbe a kontextusba sorolható az a megrázó és jelentős tanulmány-sorozat is, amelyekben Vajda – azon túl, hogy állítása szerint „mindenekelőtt” saját zsidó származásának „kísértetével” próbál szembenézni (55.o.) – Auschwitz, a holokauszt (lét)történeti jelentőségét tárgyalja.

A „kettős identitás” létező, de pontosan alighanem soha nem tisztázható tudása-megélése Európa egyszerre kulturális és politikai egységében el- és befogadhatatlan, s ezért sok szempontból patthelyzetet idéz elő napjainkban is: „Tessék elfogadni, hogy ez a vallástalan, kultúráját tekintve semmiképpen sem zsidó alak, aki én vagyok, zsidó, de igenis ide tartozik, ez az ország a hazája – ha, bevallja, e szónak van is számára valami elfogadhatatlan felhangja -, éppen annyi joggal él itt, mint bárki más. Talán ez a dac tartott itt mindig.” (57.o)

Módszertani szempontból a könyv egésze megmarad abban a fogalmi hálóban, ami a görög, a zsidó, a keresztény és persze a német filozófiai hagyomány szálaiból szövődve nem csak tematikai struktúrákat, hanem nyelvi mintázatokat, vagy – a sokat idézett Wittgenstein felfogásában – nyelvjátékokat generál a szövegben. S ennek csak egyike és nem is feltétlenül a legdominánsabb a filozófiai nyelv és diskurzus, hiszen Vajda nemcsak a zárásként közölt, Levél a hiányról című, a kötet összeállításában segítő Kardos Andrásnak szóló (nyílt) levelet publikálja, hanem a könyv egészére jellemző, s az idézetekből is látható, hogy sokszor erősen személyes hangú, és magánéleti dokumentumokat, feljegyzéseket, „valamikori” belső történeteket is megoszt olvasójával.