Régóta köztudott, hogy Hollywoodban nem csupán a makulátlan arcélű és rendkívüli képességű hősöknek akad keletje, de alkalomadtán a megannyi jellemhibával birkózó átlagember is főszereplő lehet. Mi több, a nagyobb stúdiók függetlennek csúfolt részlegei koncentrált figyelemmel foglalkoznak a csapott hátú, keseredett tekintetű, megborult életű szerencsétlenekkel. Ők azok, akiket Alexander Payne is kipécézett magának, s akikről a kilencvenes évek derekától fogva egyre-másra gunyoros és érzelmes dramedy-ket forgat – méghozzá egyre nagyobb sikerrel és újabban már az Oscar-díjak közvetlen vonzáskörzetében.
Csupa esendő, sebzett, hétköznapi figura kavar és botladozik ezekben a művekben – legyen szó terhes szipus lányról (Ez az életem!), a házasságtörését is elügyetlenkedő, balfék középiskolai tanárról (Gimiboszi), rendületlenül kellemetlen, cementszürke nyugdíjasról (Schmidt története), vagy éppen egy váltig nyomorult, borbarát írójelöltről (Kerülőutak). Ebbe az életszagú kompániába sorol be a legújabb darab, az Utódok főszereplője, aki figyelmetlen férjként és gondatlan apaként pályázik a rokonszenvünkre – ámde egészében Matt King sokkal inkább erős jellemű és jóravaló figurának tűnik elődeinél, s nem csak azért, mert George Clooney játssza.
Ez a nagy múltú, őslakos családból származó, hawaii jogász ugyanis a játékidő kezdetétől fogva azon munkálkodik, hogy a korábban elkövetett mulasztásait jóvá tegye, hogy szembenézzen önmagával, s hogy felnőjön az egyedülálló apák nemes kihívásaihoz. Minderre pedig azért kényszerül, mert felesége egy baleset után kómába esik, s rövidre rá már biztos: soha többé nem fog felébredni belőle.
 Beau Bridges és George Clooney |
Ám mielőtt a szeretett asszonyt lekapcsolnák a lélegeztető gépről, még megannyi munka és feladat akad – zöld ágra kell vergődni az alig ismert gyermekekkel: egy tízéves forma és egy vadul kamaszodó tinédzserlánnyal, meg kell állapodni a pénzsóvár kuzinokkal az ősi családi birtokok eladásáról, ráadásul meg kell próbálni végleg elbúcsúzni, ami többek között azért esik nehezére a mázsás terheket cipelő, sármosan nyúzott jogásznak, mert útközben kiderül: felesége korántsem volt hűséges hozzá. A szerető felkutatása és szembesítése fontos hajtóerő az Utódok nagy gonddal megdolgozott forgatókönyvében (Payne mellett Nat Faxon és Jim Rash is Oscar-jelölt a Kaui Hart Hemmings regényéből adaptált szkript révén), amely megnyerően laza szerkezetben és megfontolt tempóban fűzi össze az egész sziget életét érintő adásvétel és a felsebzett család megbékélésének kisebb-nagyobb történetszálait – ilyenformán pedig az Utódok nem csupán a gyászról mesél, de érvénnyel szól a (kis)közösségi értékek és az összetartás fontosságáról is.
Payne filmje kiállításában is igazodik a történet konzervatív szelleméhez: míves, polírozott képek peregnek előttünk, amelyeken éppolyan nehéz volna bármi meglepőre lelni, mint a kiszámítható történet elemei között. Mert bár az idilli sziget látványos kulisszája kecsegtető kontrasztként szolgálhatna a helyi család hétköznapi szenvedéseinek, Hawaii pazar partjai és dús ligetei csak afféle attrakcióként tűnnek fel az Utódok képsorain – s úgy tetszik, mintha e szépséges környezet nem annyira fokozná, hanem éppen hogy enyhítené az anya és a feleség elvesztése fölötti fájdalmat. A roppant vagyonról dönteni hivatott Matt King selymes napsütésben, pálmafák alatt mereng családi nyűgjeiről – kínjai azonban valahogy kevéssé tűnnek megragadónak, még annak ellenére is, hogy a jócskán korlátos színészi eszköztárral dolgozó George Clooney tisztességgel és hitelesen tolmácsolja a figura helyzetéből fakadó tanácstalanságot.
 A képek forrása: PORT.hu |
Ám Matt King egész egyszerűen nem eléggé komplex és még szomorú helyzetében is kivételezettnek tűnő karakter, s kiváltképp haloványnak tűnik megkapóan szánalmas elődei fényében – ráadásul ezúttal Payne humora is fáradtabb (igaz, a mindenhol hívatlan vendégként lábatlankodó Sid bumfordi figurája révén Nick Krause néhol sikerrel oldja az érzelmes-gyászos hangulatot.). Payne korábban éppen a komikum és a harsányabb színektől sem tartózkodó karakterfestés révén tudta fogyaszthatóvá tenni szentimentálisabb gesztusait és jeleneteit – s mivel az Utódok ezekben gyengébben teljesít, aligha meglepő, hogy a neves hawaii zenészek melankolikus gitárfutamaival alázenélt, visszafogottságukban is érzelemdús szcénák olykor már-már kifejezetten kellemetlen hatást keltenek. A kómában fekvő feleséghez intézett, keresett vallomások például egészen biztosan.
Míg Payne legjobb műveit pimasz és friss szemlélet, valamint szatirikus hajlam fémjelezte (lásd a Gimiboszit vagy a Schmidt története elrajzolt mellékfiguráit), addig legújabb műve inkább kiérleltségével, letisztultságával tüntet. Az a fajta mozi az Utódok, amit az Oscar-díj átadókon szívesen emlegetnek – jól nevelt, profin megcsinált, súlyos témákat tárgyaló darab, amely szép képekkel mesél el egy mélyen emberi történetet.
A magunk részéről azonban csak két igazán figyelemre érdemes mozzanatot vettünk észre benne. Shailene Woodley megkapó közvetlenséggel és karcsú, kancás combokkal formázza az öntörvényű, de nagyszívű kamaszlány szerepét, s az ő sugárzó látványához hasonlóan érdekfeszítő élménnyel csak akkor szolgál az Utódok, amikor az elaggott Robert Forster ábrázata kerül a kamera fókuszába. A régmúlt remek karakterszínésze – akit a kilencvenes évek derekán maga Quentin Tarantino guberált elő Hollywood népes temetőkertjéből – a dühös és keserű nagyapa aprócska szerepét játssza, visszafogottan, mégis jelentékeny erővel. Amikor e morózus fickó kiosztja a családot, hogy miért bántak rosszul a lányával, majd fájdalmában meggyűri pergamenszín ajkát, akkor hirtelen valódi kínnal telik meg a nagyvászon – olyanformán nyers és eleven pillanat ez, amihez hasonlót csak elvétve, ha találni Alexander Payne komfortos tanulságokkal szolgáló, kellemes filmjében.