Az U21-es tematika – némi képzavarral élve – olyan, mint a Jolly Joker. Természetesen nem a szójáték tehet arról, hogy a szűk egyhetes fesztivál programja az esetlegesség érzetét kelti. Üdítő kivételt képez ez alól többek között a Montažstroj és a Zágrábi Ifjúsági Színház közös produkciója, amelyben kizárólag tizenhat-tizenkilenc éves, tehát ténylegesen U21-es fiatalok szerepelnek. A Vatrotehna 2.0 című előadás – megafonokkal, légvédelmi szirénákkal, de főként elsöprő lendületével – ízelítőt ad abból, milyen is a fanatikus délszláv mentalitás és a fizikai színház találkozása.
 Jelenet a Panodrama Szóról szóra című előadásából |
Pintér Béla és Társulata A soha vissza nem térő című nosztalgikus paródiában a bő 21 évvel ezelőtti rendszerváltás fájó sebeit szakítja fel, Éder Enikő önálló estje pedig szokatlan helyszínével meglehetősen pikáns módon kapcsolódik az U21-hez: az előadást a Szegedi Fegyház és Börtön büntetés-végrehajtási intézetében (közismertebb és egyszerűbb nevén a Csillag börtönben) tartották, ahol az elítéltek átlagosan tizennégy évet töltenek. A Különjáraton felcsendülő emblematikus dalok – Holdvilágos éjszakán, Ha én rózsa volnék stb. – a giccs határát súrolják, de még véletlenül sem lépik át. Egyrészt Éder Enikő az alaposan átgondolt előadás szentimentalizmusát humoros elemekkel oldja: nagy sikert arat például a Besame mucho című melódiát felvezető anekdota csattanója, a bassza meg macsó. Másrészt, ha van olyan helyszín, amely elbírja ezt a tömény emelkedettséget, akkor az a szegedi Csillag börtön. (Jellemző módon az épületegyüttes madártávlatból két kulcsot körvonalaz.) Persze a helyszín még önmagában nem volna elég: Éder Enikő igazi dívává lényegül át, aki mindeközben folyamatosan kommunikál a közönséggel. A Csalóka fogócska című francia népköltés elmesélése során még az egyik nézőt is sikerül bevonni az előadásba. A kezével szárnycsapásokat utánoz, mire a válasz a hátsó sorok egyikéből érkezik: veréb. A színésznő gyorsan, kitűnő pedagógiai érzékkel reagál, és a történetet következetesen madár-verebet említve fűzi tovább, a hangulat egy pillanatra kedélyessé válik, a Csillag börtönben elszállásolt néző számára pedig megelőlegezhető az új becenév.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy még akkor is a Csillag börtön előadótermében volt a legtöbb érdeklődő, ha az elítéltek aligha válogathattak a programok közül. Teltház volt persze a Régi Zsinagóga épületében is, de az egyébként sem túl nagy kapacitású nézőtér jelentős részét a szervezők, szakmabeliek és ismeretségi körük töltötte fel. Ami a familiáris, bensőséges hangulat előnye, az a hátránya is. Egyfelől a potenciális nagyközönség informálatlansága miatt kirekesztődik a rendezvényről: hiába, a pazar műsorfüzet természeténél fogva csupán utólagosan tájékoztat. Másfelől a PanoDráma nyitóelőadásának ironikus felütése akár a fesztivál egészére is vonatkozhatna: dokumentarista színházuk javarészt csak a hozzájuk hasonlóan gondolkodókhoz jut el. Alternatív színházi fesztivál ide, hiánypótló előadások oda, a Thealter ebben a formában egyre inkább szakmai fórummá kezd hasonlítani.
 Béres Márta a One Girl Show című előadásban |
Csakhogy a körülmények szerencsés alakulásának és/vagy a szervezők odaadó, aprólékos munkájának köszönhetően a Thealter karakteres éle is kirajzolódik. A Különjárat ugyanis nem az egyetlen önálló est a rendezvényen: a PanoDráma – mozaikokból építkező, majd életképekké töredező – Szóról szóra című verbatim színháza egyszemélyes előadások egész sorát előlegezi. A színházi alkotók a monodrámákon keresztül azt a nyelvet, közeget, eszköztárat keresik, amelynek segítségével a színészek és a nézők közösen hozhatják létre a produkciót, jóllehet ezzel utóbbiak zömét nemcsak a színházból lehetne kikergetni. Az interaktív színháznak mindenesetre egyre több képviselője akad, a klasszikus, lélegzetvisszafojtva hallgatott tragikus önvallomástól eltávolodó monodráma pedig végtelen számú lehetőséget nyújt a kölcsönös együttműködés kihasználására.
A nézők megszólítását, bevonását tűzi ki célul a Neptun Brigád A magyar Belmondó című előadása is, nem sok sikerrel. Persze meg lehet kísérelni Baksa Misi – az őt alakító Baksa Imre képzeletbeli ikertestvére – monológjának szó szerinti értelmezését. Ezzel az a baj, hogy az improvizatívnak tűnő, alaposan megírt, tragikus történeteket az előadás rendre félbehagyottan fűzi össze: súlyos autóbaleset, ingerszegény gyerekkor, nimfománia és delirium tremens. A történetek azonban nem azért vannak, hogy bármiféle tanulsággal szolgáljanak, de még csak azért sem, hogy szórakoztassanak. Egyszerűen azért vannak, hogy elhangozzanak – terápiás jelleggel. A magyar Belmondó egy magányos férfi vágyait és félelmeit vetíti ki átvitt és konkrét értelemben is. A vásznon megjelenő manipulált képek áldokumentarista törekvése némiképp érthetetlen, hiszen az előadás nem játszik el komolyan a nagyot mondó Misi hús-vér létezésének lehetőségével. Baksa voltaképp a belső egzaltáltságát megtestesítő, kontár alteregóját engedi szabadjára. A terápia eszköze a színház, történetesen a monodráma, jellege pedig a csoportos foglalkozás, hiszen mindenki küzd hasonló frusztrációkkal. Misi szerint ikertestvére, Baksa Imre minden gesztusa egy kicsit sok, ebben azonban téved: éppenséggel egy kicsit kevés. Sok energiát fektet saját maga lefojtásába, ebben a monoton, szenvtelen játékban azonban javarészt szuggesztivitása is elvész. A színész munkáját a már említett montázsokon túl elektronikus zene kíséretében kivetített, szexuális segédeszközökké alakított gépek fotói segítik, illetve – a guminők analógiájára – kartonpapírnők árasztják el a színpadot, mintegy díszletként; ezek az ötletek azonban önálló installációként inkább megállnák a helyüket, semmint az előadás szerves részeként. A magyar Belmondó tragikomédiát ígér, de leginkább olyan, mint egy poénok nélküli stand up comedy.
A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Béres Márta One Girl Show című előadása viszont osztatlan sikert arat az utolsó napon, teljes joggal. Béres Márta a testével játszik. Kivetkőzik magából, egyaránt feszegetve a közönség és a közönségesség határait. Egy öntudatos, pimasz nő, aki nemcsak beszél az előítéletekről, de kihívó, provokatív módon illusztrálja is azokat. Minden általánosítás veszélyes. Ez is. Béres szerepet játszik, és csak egy pillanatra tűnik úgy, hogy saját történetébe kezd bele. Valóságosnak tetsző nő fiktív életének túlhajtott, szélsőségesen pozitív és negatív alternatíváit rajzolja meg telis-tele humorral, iróniával és önreflexióval. Az előadás végére ott áll egy belülről lecsupaszított nő, tetőtől talpig felöltözve, és mintha csak megtalálta volna a tiszta formát, némán, egy mechanikus metronóm ütemére néptáncol. A színésznő egyébként a Magyar Szónak adott interjúja szerint azért nem tartja monodrámának az előadást, „mert nem arról szól, hogy fent vagyok a színpadon, és elszigetelődöm, hanem az egyik fő, és engem leginkább foglalkoztató téma az interaktivitás. De nem az a fajta, hogy felcibáljak valakit a színpadra, hanem hogy tudatosítsam a közönségben, hogy ti léteztek nekem, és én is létezem nektek: létezünk egymásnak.” Ehhez képest az előadás csak nagyon kis részben lehet improvizáció, mert stabil szerkezetre van szükség az interaktivitással járó bizonytalanság, kiszámíthatatlanság megengedéséhez, jóllehet a nézők passzív közreműködők csupán: a székükbe préselődve élvezik-szorongják végig Béres Márta páratlan testi-lelki sztriptízét.
 Borbély B. Emília a Mady-baby című előadásábóan (A képek forrása: thealter.hu) |
Az egyik legemlékezetesebb előadás – értve ez alatt a fesztivál teljes felhozatalát – a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Mady-baby című mobil színháza, amelyet Borbély B. Emília egy mozgó mikrobuszon (a darab fikciója szerint repülőn) játszik – lám, megint az a fránya U21. Az alapvetően problematikus monodráma azért tekinthető kuriózumnak, mert egyfelől az előadás – és ez elsősorban a színésznő érdeme – anélkül képes bevonni a kiszolgáltatott utasokat a játékba, hogy az interakció erőltetetté válna. Másfelől a monodráma hullámzó ritmusa azt is lehetővé teszi, hogy a néző időnként belefeledkezzen az előadásba, mint például a prostitúcióra kényszerített Mady első aktusakor, de még inkább a halálával végződő zárlat során: Borbély B. Emília kimászik a kisbusz tetején kialakított vészkijáraton, ami akár a mennybemenetel didaktikus ábrázolásának is tűnhetne, csakhogy ezt követően a jármű elindul, és a nézők – kizökkentő taps-koreográfia híján – néma csendben, szédülten szállnak le a buszról. A Mady-baby szépséghibája, hogy a monodráma interaktív, játékos mozzanatai és önfeledt, erőteljes pillanatai képtelenek egyidejűleg létrejönni, hiszen az előadás valós idejű történései és Mady narrációja nem válhatnak egyetlen közös fikció részévé. Öröm az ürömben, hogy a Mady-baby humoros és megrázó, valós és fiktív szaggatottsága utánozhatatlan légkört teremt, Borbély B. Emília karaokéval fűszerezett alakítása pedig még akkor is magával ragadó, ha az életét tönkretevő két férfi közül Bogdán megformálása valamivel halványabbra sikerül, mint az agresszívabb Voicué.
A monodrámák nemcsak műfajuk jellegében, de a lappangó személyiségjegyek, a társadalmi kirekesztettség, a nemi sztereotípiák, illetve az itthon- és otthontalanság boncolgatásával témájukat tekintve is egy irányba tartanak, vissza a PanoDráma feloldhatatlannak tűnő ellentmondásosságához. A Szóról szóra tanúsága szerint a magyarországi többségi társadalom elítéli a romák elleni támadásokat, ugyanakkor a közösség kisebb-nagyobb mértékben rasszista nézeteket vall, ha cigányokról van szó. Az előadás – csakúgy, mint a fesztivál egésze – a nyitott, felelős gondolkodás általános érvényű kifejeződése.
A Szóról szóra másfél órája alatt a színészek egyedül a groteszk, többszólamú kórusmű jelenetében szerepelnek együtt, egyszerre a színpadon. Az ismétlődő sorok egyike így hangzik: egy sor akác, egy sor fűz, egy sor cigány, egy sor tűz. A szövegszerkesztő-program az utóbbi két szó kapcsán zöld, hullámos vonallal, jóindulatúan figyelmeztet. „A kiemelt szavakat egybe is lehet írni: sortűz.” Lehet, de nem muszáj.
Vö. Proics Lilla: Függetlenség, színházság
török ákos: csikk a testbe, na, ez az, ami lever / mady-baby
Török Ákos: Ha én egyszer kinyitom a számat… / One Girl Show