A változások radikálisak, ahogy ezt a cím is sugallhatja: itt nem ugyanarról a kötetről van szó. Térey János egy interjújában arról számolt be, hogy nem volt olyan mondat, amely érintetlenül maradt volna, mégis: az alapbenyomás változatlan maradt.
A szerző eddigi egyetlen prózakísérlete furcsa mutatvány, először nyelvezete lepi meg az olvasót. A mai, vagyis kilencvenes évekbeli történeteket, eseményeket mintha a századelőn írta volna valaki, mondjuk, Térey kedves szerzője, Szomory Dezső. Ugyanakkor ez a nyelv talán még akkor is modorosnak számított. Olyan szavak felelősek a keresettségért, mint „traktus”, „teketória”, vagy „stúdium”, vagy hogy például buli helyett „ünnepséget” ír, barátnő helyett „kedves”, sőt „társalkodónő” szerepel, az indulat a ma már ritkán használt „pórias” jelzőt kapja, egy helyütt a szóba jöhető közlekedési eszközöknél az autó és vonat után a „vicinális” jelenik meg, máshol a családi gazdaság művelésére „markos jobbágyokat” fogadnak fel, és folytathatnánk. De nem csak a szókincse szokatlan ezeknek a novelláknak, az olvasó komfortérzetét zavarják teátrális kiszólások, szokatlan mondatszerkezetek is. „Nyilván mert ősz volt éppen, de milyen ősz!” vagy máshol: „Időben érkezett, hiszen pontos volt ő fiatal kamaszként.”
Decens, avíttas, vagy patinás (felfogás kérdése) nyelven értesülünk tehát mindenről, például egy anya haláláról (nyilván többek közt erre is utal a „hagyaték” a címben), gonosz nagybácsiról, gyerekkori emlékekről, nászútról éppúgy, mint kisszerű albérleti vitákról, vagy hajnalig tartó tivornyázásról, esetleg egy lidérces LSD-tripről Varsóban, katasztrofális horvátországi nyaralásról.
A novellák főhőse, Termann Dezső akár Esti Kornél dédunokája is lehetne. Egy vidéki, értelmes fiú, aki érettségi után felkerül Pestre, épp úgy, mint Kosztolányinál olvashattuk. Ugyanakkor Esti Termannhoz képest vidám világpolgár, egészségtől kicsattanó kalandor. Termann egy tróger (de trógerségétől inkább szenvedő, jobb sorsra hivatott), neuraszténiás, sápadt és halovány. Egy igazi vesztes, akiből az éjszakázások alatt végül mégis felnőtt, beérkezett férfi, költő lesz.
Az anyátlan Termann fejlődéstörténetét kísérhetjük tehát nyomon a különálló történeteket olvasva, szám szerint nyolc darabon keresztül, felfoghatjuk akár fejlődésregényként is, ahogy Kosztolányi novelláit is sokan regénynek tekintik, nem minden ok nélkül. Habár Térey nyomatékosan kijelenti, hogy itt „csak” novellákkal van dolgunk, számos motívum, szereplő megismétlődik a különálló darabokban, azok stílusa is egységes, a főhős nyilvánvaló azonosságán túl.
Az első novella (ez a leghosszabb, harminchat oldal, míg az utolsó a második terjedelmét tekintve, az húsz, a legrövidebb hét, a többi tizenegy és tizenöt közt mozog), a Termann merül Pesten kezdődik, az időpont október huszadika, kilencvenegy, az édesanyja halálának második évfordulója. Termann a „Newyork” kávéházban beszélni kezd az elbeszélőhőz, emlékezni egy őszre és annak kapcsán megismerjük családját, Termann Atlantiszként múltba süllyedt hátországát, például a hatodjára zártosztályra került apát, a gonosznak megrajzolt állatorvos nagybácsit és a többi családtagot. De jellemzően a többi novellára is, időben és térben ide-oda ugrál, szabadon követve az emlékeit, hamar kitér nyolcvankilenc augusztusára, majd őszére („A nyolcvankilences ősz jelenetezése, az valami démoni” – mondja Termann), arra az őszre, mikor a Pestre felkerült fiú új időszámítását elhatározza, pár oldallal később ’85 szeptemberének egyik tornaórája kerül szóba: ahol „agilis hajcsárok sanyargatták őket”. Benne van ebben a novellában a mással tényleg össze nem téveszthető őszi Debrecen (egy ponton városnézésbe csap át, ahol Termann egykori épületek közt kalauzolja az olvasót, sok mindent megtudunk temetőkről például), az égő avar illata a csöpörgő esőben éppúgy, mint egy alföldi fiatalember első élményei Pestről. A tömegközlekedés, a hosszabb számjegyű telefonok, nagyobb házak, a penetráns szag, az éjszakai forgalom fülledt alapzaja, a főiskola első élményei. Majd visszaugrik Debrecenbe és ’89-be, Termann bölcsőhelyéhez, és az anya mellrákjához, a műtéthez. Ez az ugrálás végig jellemző Térey prózájára.
És már a kötet elején világossá válnak az olvasó számára Térey prózájának erényei és – ha nem is hibái, de – az olvasóra helyezett komoly terhei. Egyfelől a sajátos nyelvezet ugyan egyedi hangulatot ad a szövegeknek, de nehezíti is a befogadást, másfelől a szabadon csapongó jeleneteket (a sok szereplőt, a helyszín és időpontváltásokat) is nehéz követni. Érezzük ugyanakkor – és főként ezen a csapongáson – , hogy a beszédnek Téreynél tétje van. Ezek a novellák, amelyek máskülönben jól szerkesztettek és látszik minden szavukon az írói tudatosság, valós események által inspirálódtak, önéletrajzi ihletésűek. Ha nem így volna, feltehetőleg nem lennének ennyire kuszán asszociatívak. Ugyanakkor nem lennének ennyire szívszorítóak sem.
Az, hogy költő ír prózát, nem újdonság. A Termann hagyatéka esetében azonban ezt egyszerre érezzük erőnek és olykor gyengeségnek. A záró novella A mézeshét címet viseli, és egy varsói trip élményei vannak benne megörökítve, ha nem tévedünk. A drog időutazást eredményez a két szerelmessel, Termannal és Jadwigával, akik hamar ’39 májusában, majd ’41 telén találják magukat. Olykor lehetetlen követni, mi történik velük, vagy hogy miről beszél Termann/Térey. Eltévedünk benne: az elbeszélés prózából átcsúszik lírába. Amikor például arról ír, hogy milyen Varsót bevenni (ez egyben a novella 15 alnovellájának egyik címe is), és beszél a különböző színű bélyegekről, amelyek a különféle Varsókat jelképezik a város hangulatait csoportosítva, a „bevenni” szó homonimikus lehetőségeivel játszva el, vagy ahogyan máshol a „mézeshetek” szó hívja elő a méheket, a mézet, a kaptárt („Mi voltunk Varsó méhei, mi voltunk Varsó méze is egyúttal. […] Kaptármelegben és rajszellemben éltünk.”). Ezeknél a részeknél az eddig prózát olvasó befogadó lassan leválik a könyvről, mint ahogy egy régi bélyeg válik le egy régi képeslapról.
Sok minden belefért ebbe a könyvbe. Családtörténet, utazások, városok, olvasmányok, poszt-apokaliptikus fantáziálások, patkánylyukra emlékeztető fiú-albérletek, sikertelen nőzések, drogok, szerepjátékok, a fiatalság indián nyarának megéneklése, a bandázások korának elsiratása. És velük sok hangulat: a fiától búcsúzó rákos anya, a megőrült apa megrendítő, nyomasztó részei mellett tagadhatatlanul van egy sajátos, de erőteljes humor a mitikus kolosszus, Kopter figurájában, a Kopter méltatása című írásban, de például az is nagyon szórakoztató, mikor ezen az emelkedett, archaizáló nyelven számol be arról, hogy a Tilos az Á-ban hogyan pogózik „zabolátlanul”, de a Szív utcai albérlet (ön)iróniával elmesélt eseményein nevetni épp úgy lehet, mint izgulni.
Minden jégszekrény-hidegsége mellett szerethető ez a tragikus sorsú, beteges, mulatozásaikor is magányos, nevetésekor is szívfacsaróan árva Termann, tehát melegen ajánljuk, hiszen kalandjairól olvasva ráadásul a kilencvenes évek Magyarországáról, vagy annak egy szorongásos, kívülálló fiatalember által megélt, klausztrofóbiás verziójáról is meglehetősen pontos képet kapunk.