Az, hogy az olvasó számára mindez túlságosan ismerős, még előnyökkel is jár, különösen egy ilyen nagyszabású vállalkozás esetében, amikor az író eltökélten a verses epika újra való értelmezésén, egy tetszhalálából felélesztett műfaj modern hangjának megteremtésén fáradozik immár majd egy évtizede. Elsősorban a Protokoll, a Termann hagyatéka és részben az Asztalizene figurái, helyzetei ismerősek. Még úgy is értelmezhető mindez, mintha a hosszabb verses regény, a műbe be nem dolgozott, apróbb epizódjait bontotta volna ki egy-egy rövidebb novellává, ezzel is felerősítve a figurák műveken átívelő hitelességét. Mint az egyik rádióinterjújában megfogalmazta, lebilincselőnek tartja Balzac regényfolyamát, ahol a korábbi hősök vissza-visszatérnek, ezzel is az állandóság és a hitelesség látszatát erősítve. További figyelemre méltó tulajdonsága a kötetnek, hogy az elkülönülőnek és zártnak tetsző történetek a visszatérő szereplők révén újabb perspektívákat nyitnak, és néha a regényesség látszatával kacérkodnak. Bárány, az énektanár egyszer a társadalomból való menekülésként „merész” utazást tesz a Háros-szigetre, hogy ott a civilizáció ártalmaitól megszabadulva pihenhessen (Partraszállás), míg nem sokkal később már azon kell igyekeznie, hogy a budafoki kocsma törzsvendégei visszaöleljék a keblükre a szökevényt (Kimaradó csodák). Natasa, a középkorú hajadon, a nálánál jó tíz évvel fiatalabb Franciját siratja, a hűtlen lumpot, míg a fiatalember egy későbbi elbeszélésben már egy kifinomult művésznővel, Aurával való konfliktusa idéződik meg (Elfordulás). Épp így a történések kiszélesedő sávjaként értékelhető, hiátusokon túlmutató azonosságnak, amikor az első elbeszélés megcsalt hőse (A hurokban), Diószegi lánya tűnik fel, Auróra, aki az anyjától genetikailag öröklődő csélcsap természetet kap. Parádi Rudi először a filmesztétika iránti rajongásával tűnik ki (Érzelmi zsarolás), míg utóbb megtudhatjuk, hogy amolyan örökösen csak lemaradó zseni, aki már több művészeti ágban is kipróbálta magát, és akinek túlhordott extázisa talán a nemiséggel kapcsolatos mássága leplezésére szolgál (Öcskös).

Fontosabbak azok az emberi kapcsolatok, amelyeket az író az elbeszélések rövidségét szem előtt tartva, szinte schlagwortokban ábrázol. Radnóti Sándor maradandónak tűnő jelzője szerinti „jéghideg antropológia”, amely Térey hosszan elnyúló fiatalkori műveit, emberábrázolását jellemezte, mintha fokozatosan oldódna ezekben az elbeszélésekben. Térey megértőbb, humánusabb, belátóbb tekintettel méricskéli a bajba sodródott hőseit, csak ritkán érezhető a korábban egyeduralkodó ridegség, amely a környezete ellen kapálózó, önsorsrontó figuráira vet. A már említett Franci „ápoltaknak hívja a barátnőit”(13.), egy régi koncerten „a gruppik az öltöző ajtaja előtt / Fenik a zenészek farkára a nyelvüket”(33.), a legfőbb morális parancs pedig ebben a világban, hogy „megérintődni tilos”(35.) Az Early Winter hőse, egy idegenből hazalátogató mérnök, aki elvált felesége nyomai után kutat közös életüknek régi helyszínein. A valahai lakásajtajuk előtt kukucskáló férfiember egy szeretkező pár árnyait véli látni az üvegen át. A érzékiség maradandó fájdalmától örökre megsebzett lélek már-már a pokol kínjait éli meg, amikor rájön, csak az utcáról bevetülő hajladozó ágak fénynyomait látja, de a belső érzés tagadhatatlan kitárulkozása így is maradandó hegeket hagy a lelkében.

Az egyik legmélyebb, szinte balladaszerű elbeszélés (Aki élő, zajjal jár) fiatal házaspárja egy svábhegyi villába költözvén furcsa világba téved. A feleség hangokat hall, a falakon túl örökös történés zajlik, amely, mint utóbb kiderül, a helyszínt tekintve hiteles. A lakás átépítésre felkért rokon-építészt ebben a házban kínozta félholtra egykor a gestapó. Amikor felismeri egykori szenvedései, a liftakna faláról még ma is letörölhetetlen nyirkosságát, teljes valójában összeomlik. Az utolsó versszak „Hess!” felkiáltása, az elbeszélés mélylélektani megfelelője az  Arany balladájából vett idézet (Vörös Rébék). A budapesti barangolás, amely a kötet lényegi vázát hordozza, s ahol szinte véletlenszerűen jutunk ismert, vagy kevésbé ismert, esetleg már az időben eltűnt helyszínekre. („A hurokvágány ölelésében, ahol / Fordul a villamos.” – egyszerre idézi meg Kern András sanzonját, és a nyolcvanas évek elején eltűnt Visegrádi utcai végállomást.)

De Térey megénekeli Budapest lepusztult, soha virágkorát meg nem élő kerületeit, utcáit, s érzékeli a múltat is, amely ugyanolyan természetű jelenvaló emlék, mint a korszakok egymásra rakódó barbársága, kínja, kegyetlensége: sok-sok emlékművel jelezhető helyszín, a szörnyűségek és az érzékiség kora: Hősei mintha suta lépéseikkel beletévednének az örökérvényűen helyreállíthatatlanba. Ha nem is akarnak tudni róla, a kövek, az utcák, az emberek arcának fal felé fordított tekintete, a falakból kiáramló retrospektív emlékezet megakasztja a jelenre vetett pillantásuk folyamatosságát.