Egy nem létező szerelem lélegzetelállító varázslata a mozivásznakon: Paul Thomas Anderson szemet gyönyörködtetően kimunkált mesterműve az Oscar-szezon legjobb filmje. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.
Hogy mi köze a Ványa bácsinak egy piros Saabhoz és egy szerelmes japán tinilányhoz, aki előző életében ingola volt? A japánok idei Oscar-jelölt mozija, a Vezess helyettem egy perc híján három órában megválaszolja a kérdést. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.
Hiteles nosztalgia az idilli gyerekkor, az ismerős szülőváros és egy összetartó közösség iránt. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
Guillermo del Toro komor és nyomasztó, ám szemkápráztató műben mesél bűnökről és arról, hogy a valódi gonosz nem a rémes külsejű szörnyekben, hanem az emberek lelkében rejtőzködik. KISS DALMA KRITIKÁJA.
Pedro Almodóvar huszonkettedik nagyjátékfilmjében két egyedülálló anya összefonódó története a spanyol történelem metaforájává alakul át. Penélope Cruz az egyik anya megformálásáért 2021-ben Velencében a legjobb női alakítás díját nyerte el. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.
Hónaljszagolgatás, varázsgomba trip, orális szex a #metoo korában, szimbolikus hiúzsegglyuk Joachim Trier új filmjében. BAZSÁNYI SIMON KRITIKÁJA.
Minden ízében pompás szatíra Adam McKay sztároktól hemzsegő vígjátéka, amelyben egy üstökös fenyegeti a bolygót és az egész emberiséget. Ám alaposan szemügyre véve a kifigurázott hülyeséget, a Ne nézz fel! igazából kíméletlen dokumentumfilmnek, színes-szagos diagnózisnak felel meg. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
Nicole Kidman és Javier Bardem az ’50-es évek legnépszerűbb amerikai sitcomjának főszereplőit alakítják Aaron Sorkin új életrajzi filmjében, melyben nemcsak a sorozat jövője, de a színészek házassága is bizonytalanná válik. RICHTER ÁDÁM KRITIKÁJA.
Az olasz kultrendező, Paolo Sorrentino is elkészítette saját „így jöttem” filmjét. Az Isten keze semmi olyat nem állít a felnövésről, amit ne láthattunk volna korábban, ám markáns stílusa és megkapó hangulata miatt feltétlenül emlékezetes marad. VIGH MARTIN KRITIKÁJA.
Bontógolyó képével indul, ám Steven Spielberg filmje éppenséggel újra felépíti számunkra a West Side Storyt és az ötvenes évek New Yorkját. Van, hogy a kritikus is csak hüppög a meghatottságtól, a megrendüléstől és a gyönyörűségtől. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.
Olyan rég forgatott filmet, hogy szinte már el is feledkeztünk a Zongoraleckével egykor még Oscar-díjat is bezsebelő Jane Campionról. Pedig csak erőt gyűjtött. Ahhoz, hogy egy újabb remekléssel lepjen meg minket. A kutya karmai közt ugyanis szinte hibátlan remekmű. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
Ridley Scott a legújabb mozijában, A Gucci-házban a divattörténet legbizarabb királydrámáját és családtörténetét dolgozta fel. Szupermodellek, klasszikus divatkollekciók, árulás, bérgyilkosság, trónfosztás és börtön. Minden adott egy emlékezetes mozihoz, mégsem jövünk rá, mit akart vele a rendező. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.
Pablo Larraín pályafutásának legkiforrottabb rendezése a női tudatot tematizáló Spencer, mely eddig nem látott módon merül alá Diana hercegné pszichéjének legmélyebb bugyraiba. CSOMÁN SÁNDOR KRITIKÁJA.
Az egyik legfelkapottabb kortárs rendező a sci-fi irodalom talán legismertebb alapművét adaptálta. Kis hiányérzetünk azonban így is lehet a végeredmény láttán. VIGH MARTIN KRITIKÁJA.
Az olyan kultikus-mitikus karakterek, mint amilyen a 007-es ügynök, James Bond is, akkor futják a legjobb formájukat, ha az alkotók elég merészek ahhoz, hogy feszegessék a figura és univerzumának határait. A Nincs idő meghalni az egyik leginkább maradandó Bond-filmként pontosan ezt teszi. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.