Ryusuke Hamaguchi (magyarítva: Hamagucsi Rjúszuke) filmjében minden mindennel összefügg, de ez csak fokozatosan derül ki, ahogyan szép komótosan haladunk előre a cselekményben. Főszereplőink a történet más-más pontján kimondják ugyanazokat a mondatokat, és lényegében ugyanazt az utat járják be: csak úgy képesek érzelmileg továbblépni, ha hajlandók szembenézni a fájdalmas, elfojtott igazsággal. De idézhetjük Csehovot is, aki a Ványa bácsin keresztül gyógyítja a filmbeli karakterek lelkét, ha úgy tetszik, tart nekik a művészeten keresztül pszichoterápiát: „az igazság, akármilyen is, mégsem olyan szörnyű, mint a bizonytalanság”.
 Jelenetek a filmből |
A rendező Haruki Murakami azonos című novelláját dolgozta fel, és emelt be filmjébe pár másik meghatározó motívumot is a Férfiak nők nélkül (2015) című novelláskötet írásaiból. A mozi negyven perces prológusa (a stáblista csak ennyi idő után jelenik meg) és benne Oto alakja (Reika Kirishima) például a Seherezádé című novellán alapul, ahogy Koshi Takatsuki (Masaki Okada) figurája a Kino címűből lehet ismerős.
Oto forgatókönyvíró a tévénél és a színész és színházrendező, Yusuke (Hidetoshi Nishijima) felesége. A múzsa szex közben szokta homlokon csókolni, ilyenkor jutnak eszébe a legjobb sztorik, amiket aztán másnap a férje segít letisztázni, mert Oto nem mindig emlékszik a részletekre. A nő is jelen van állandó alkotótársként a férfi életében: egy kazettára mondja fel Yusukének Csehov Ványa bácsiját, hogy a férj a piros Saab vezetése közben tanulhassa és gyakorolhassa a szöveget.
A házasság stabilnak és boldognak tetszik, amikor is kiderül, hogy Oto félrelép az egyik általa írt sorozat sztárjával, a fiatal Takatsukival. Yusuke nem vállalja fel a konfrontációt, és magára hagyva a párt, kilopózik a lakásból, ahogy azzal sem mer szembesülni hetekkel később, hogy mit akar megbeszélni vele a felesége. A beszélgetésre nem is kerülhet már sor: a prológus azzal zárul, hogy Oto agyvérzést kap, és meghal.
A történet két évvel később folytatódik, amikor is Yusuke Hirosimában elvállalja, hogy megrendezi a Ványa bácsit, méghozzá a tőle megszokott stílusban: különböző anyanyelvű színészek alakítják a szerepeket – a mandarin, a japán, az angol, a koreai és a koreai jelnyelv keveredik a színpadon, miközben egy hatalmas kivetítőn japánul feliratozva láthatja a szöveget a közönség. Yusuke megdöbbenésére Koshi Takatsuki is a jelentkezők között van, akit a rendező (bosszúból/kíváncsiságból/a tehetsége okán) fel is vesz a produkcióba. Mindeközben a harmadik főszereplőt is megismerjük: a 23 éves Misaki Watarit (Toko Miura), akit azért fogad fel a színház, hogy Yusuke sofőrje legyen.
 A képek forrása: MAFAB |
A Ványa bácsi olvasópróbái rendben zajlanak, és Csehov szól mindennap a kazettáról is Oto tolmácsolásában a piros Saabban. Az egyes sorok kommentálják a szereplők életét, akik kimondhatják általuk azokat a mondatokat, amelyeket egymásnak nem mertek vagy nem mertek még kimondani. Mint kiderül, Yusuke azért is fél eljátszani maga a darabban a címszerepet, mert „Csehov mindenkiből az igazságot hozza ki”, és ezzel egyelőre nem képes szembenézni. A Szonyát jelnyelven alakító színésznő (Park Yu-rim) egy vacsorán megvallja, hogy Csehov révén tudott ő is továbblépni: ami benne ragadt, azt sikerült az író szövegei által előhoznia magából.
És nem csak Csehov segít a feldolgozásban a szereplőknek: Oto szintén írásterepiával kászálódott ki anno a gyászából: egy személyes tragédia után kezdett írni (előtte színésznő volt), és a kitalált történeteken keresztül vált képessé arra, hogy megfogalmazza a gyászát és a fájdalmát. Csehov mindenkire egyformán hat: Misaki, a sofőr sem tudja kivonni magát a befolyása alól, hiszen a kazettákról vezetés közben állandóan a Ványa bácsit hallja, ami ugyanúgy beindítja nála a szembenézés és a gyógyulás folyamatát, mint Yusuke és Koshe esetében.
A szereplők egymásnak szolgálnak közönségként – Misaki Yusukének vall és megfordítva, Koshe pedig egy Yusukével folytatott beszélgetés során ér el áttörést. A katalizátor mindegyiküknél a művészet. Miközben ez volna Hamaguchi alkotásának fő tétele, a gyász, a bűntudat, az önvád, a szerelem kérdéseit is sorra érintjük, sőt a szereplők a saját, Csehov inspirálta életfilozófiájukat is megfogalmazzák, újabb jelentésrétegeket fejtve fel a filmben (nem csoda, hogy a mozi a legjobb forgatókönyv díját már elnyerte tavaly Cannes-ban).
És mégis, mindezen mívesség és nagy életigazságok ellenére, a Vezess helyettem ugyanúgy elandalítja a nézőt, mint egy hosszú, eseménytelen autóút, amelynek során egy ponton túl belealszunk a csendes nyugalomba. Szép ez a film, nagyon okos is, meg rafináltan rétegzett, sőt az epilógussal még a happy ending is megvan. Csak az a kár, hogy egy kicsit unalmas.