A Mátrix: Feltámadások olyan folytatás lett, ami megidézi, lebontja, majd visszaépíti önmaga hagyatékát, hogy egy önmagára reflektáló ügyes cyberpunk sci-fi legyen. NAGY TIBOR KRITIKÁJA.
Hogyan mondod el a négyéves kisfiadnak, hogy meg fogsz halni? A producer Pasolini emlékezetes színészi alakításokat hív elő a szentimentalizmust többé-kevésbé elkerülő drámájában. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
Bár ugyanúgy Matthew Vaughn írta és rendezte, mint a King’s Man első részét, annak idején nagy csalódás volt Az aranykör. Sajnos a lejtmenet a széria harmadik részével, a király titkosszolgálata eredettörténetével sem állt meg. BAZSÁNYI SIMON KRITIKÁJA.
Dobó Kata gyerekfilmjének ideológiai üzenetei éppoly eklektikusak és kaotikusak, mint végtelenül giccses látványvilága. SÜLL KRISTÓF KRITIKÁJA.
Bontógolyó képével indul, ám Steven Spielberg filmje éppenséggel újra felépíti számunkra a West Side Storyt és az ötvenes évek New Yorkját. Van, hogy a kritikus is csak hüppög a meghatottságtól, a megrendüléstől és a gyönyörűségtől. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.
Woody Allen negyvenkilencedik nagyjátékfilmje, a Rifkin fesztiválja könnyen emészthető, önironikus darab, az elmúlt évtized termését tekintve pedig talán az egyik legviccesebb. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.
Az év utolsó magyar mozija egy vélt nemi erőszak következményeit kutatja a mind karrierjében, mind magánéletében talajvesztett férj nézőpontjából, aki egyre kevésbé képes megbirkózni a rá nehezedő nyomással. CSOMÁN SÁNDOR KRITIKÁJA.
Ridley Scott a legújabb mozijában, A Gucci-házban a divattörténet legbizarabb királydrámáját és családtörténetét dolgozta fel. Szupermodellek, klasszikus divatkollekciók, árulás, bérgyilkosság, trónfosztás és börtön. Minden adott egy emlékezetes mozihoz, mégsem jövünk rá, mit akart vele a rendező. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.
Sokat kellett rá várni, de elkészült az első magyar karácsonyi film is. Tiszeker Dániel a Wellhellót és a bulikat tűzoltókra és karácsonyi vásárra cserélte, a humor pedig szerencsére továbbra is a helyén van. VIGH MARTIN KRITIKÁJA.
A Szexrabszolgák emberi nézőpontból mutatja meg mindazt, ami az Iszlám Állam után maradt: arcokat, sorsokat, küzdelmet. NAGY TIBOR KRITIKÁJA.
Pablo Larraín pályafutásának legkiforrottabb rendezése a női tudatot tematizáló Spencer, mely eddig nem látott módon merül alá Diana hercegné pszichéjének legmélyebb bugyraiba. CSOMÁN SÁNDOR KRITIKÁJA.
A Nyomd, Bébi, nyomd rendezőjének új pszichológiai horrorja a hatvanas évek Londonján keresztül mesél felnőtté válásról, beilleszkedésről és a nosztalgia hamisságáról – több-kevesebb sikerrel. RICHTER ÁDÁM KRITIKÁJA.
A Hableány ötvözi a valóságot a képzeletbelivel, hogy a románcból a megragadhatatlan transzcendens felé tegyen egy lépést. Az igyekezet ellenére a film nem képes teljesíteni a kitűzött célokat. NAGY TIBOR KRITIKÁJA.
Felkavaró művészhorror, szívszorító dráma és szürreális vicc az Arany Pálma-díjas Titán, az egyik legizgalmasabb kortárs francia filmrendező második nagy dobása. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
Bergendy Péter horrormozija nagy mennyiségben szolgáltatja a kísértetfilmek közismert konvencióit és ijesztésre kihegyezett momentumait, de a végeredmény éppen emiatt válik kevésbé hátborzongatóvá. SÜLL KRISTÓF KRITIKÁJA.