Sylvester Stallonéban az utóbbi másfél évtizedben az volt a legszimpatikusabb, hogy ha két legismertebb figurájáról volt szó, nem csinált belőlük szánalmas bolondot. Egészen idáig. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.
Az Ad Astra – Út a csillagokba filozofikus hangvételű sci-fi, amelynek a középpontjában egy űrutazás áll, avagy ilyen az, amikor a 2001: Űrodüsszeia találkozik az Apokalipszis mosttal. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.
Az előkelő Crawley família és a kastélyhoz tartozó, odaadó személyzet sok millió rajongót gyűjtött 2010 és 2015 között – ekkor futott Julian Fellowes tévésorozata a brit ITV-n, s a nagyvonalú búcsúnak is felfogható mozifilm nem is kegyeskedik másokkal foglalkozni, csakis azokkal, akik pontosan tudják, miféle úri teázásra, kedélyes problémázásra váltanak jegyet. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.
A Sóvirág próbafolyamatát megörökítő, Locarnóban és Szarajevóban is díjazott A létezés eufóriája jóval több szimpla werk- vagy holokausztfilmnél. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
Felfedezni a dzsungelben a bennünk élő Marlon Brandót – erre biztat Francis Ford Coppola gyönyörű lázálma és Új-Hollywood legvadabb mutatványa, az új időkhöz igazított Apokalipszis most. NAGY V. GERGŐ KRITIKÁJA.
Stephen King gyerekevő bohóca megint rekordokat döntöget: ezúttal a világ leghosszabb horrorfilmjében hozza ránk a frászt. Annyiszor, hogy a végére már eluntuk. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
Nem sok ember munkássága volt olyan hatással a jazz műfajára, mint Miles Davis, aki négy évtizeden keresztül formálta képére az amerikai könnyűzenét, fékezhetetlen szenvedéllyel, nem kevés szenvedéssel és színtiszta „coolsággal”. HARSÁNYI DOMONKOS KRITIKÁJA.
Románok és magyarok, viccesek és szenvelgők, töprengők és szerelmesek Ana Lungu filmjének kedvesen idegen szereplői. Új hangszín a román filmben, valahol a színház, a mozi és a videóművészet határvidékén. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.
A moralizálás is olyan, mint a tabletta. Csak addig csúszik, amíg van rajta egy kis édes zománc: a humor. Ám ha ez lekopik, marad a lelkiismeret-furdalás csupasz keserűsége. A gyógyulás illúziója nélkül. Ezért bukik el végül Denys Arcand új mozija is. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
A Vertigo képregényén alapuló A bűn királynői amellett, hogy női gengszterdráma, egy igencsak zavaros moralitást közvetítő feminista pamflet a hetvenes évek végének New Yorkjából. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.
Ha kibírja az első tíz percet, akár egy jó mozi élményével távozhat a kísérletezésre fogékony néző. De ha nem, akkor okosan teszi, ha már az előzetes alapján eldönti, hogy megkíméli-e magát mindettől. Susanne Heinrich filmje ugyanis nagyon megosztó lehet a filmfesztiválok kínálatát kevésbé ismerő néző számára. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
A Góliát kiszámítható cselekményvezetése ellenére professzionálisan kivitelezett, kiváló színészi alakításokat felvonultató, Svédország kevésbé ismert oldalát megjelenítő darab. ZALÁN MÁRK KRITIKÁJA.
A Kettős életekben csak halovány nyomokban fedezhető fel az a játékossággal és könnyedséggel párosuló emberismeret, ami Olivier Assayas sikerültebb filmjeire jellemző. Juliette Binoche menti a menthetőt, de ezzel a forgatókönyvvel csodát tenni őt sem tud. BUJDOSÓ BORI KRITIKÁJA.
Hollywood családvédelmi akcióterve megtalálta leghatásosabb fegyverét: az öniróniát. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.