Mesebeli romantika, bájos humor és sok önirónia: a Liza, a rókatündér újszerű hang a magyar filmben, miközben sok megoldása már ismerős lehet az átlagnézőnek is a világ mozgóképes terméséből. Mindemellett kellemesen elszórakoztat a maga másfél órájában. HAJNAL MÁRTON KRITIKÁJA.
Holokauszt-emlékműnek fogja mondani a köznyelv, pedig mindazoknak emléket állít, akik az ELTE bölcsész- és természettudományi karának hallgatói vagy tanárai voltak, és a második világháborúban haltak meg. Csak hát tényleg, a legtöbbje zsidó volt. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.
A Szabadesés a nagyléptékű Pálfi kis kaliberű filmje, amelyben visszanyúl a Taxidermiához, elvicceli a magyar valóságot és mégis a legígéretesebb „fiatal” filmrendező marad itthon. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
Gothár Péter Megáll az idő című filmjében a főszereplő Köves Dinit már gimnazistaként játszotta. Közel húsz évig a kaposvári Csiky Gergely Színház színésze volt, egy évig igazgatta is az intézményt, majd a Nemzeti Színházhoz szerződött. Most az Örkényben játszik. Emellett rendez, a Kőszegi Várszínház visszatérő rendezője. Idén Shakespeare Vízkereszt, vagy bánom is én előadását állította színpadra. MARTON ÉVA INTERJÚJA.
Esterházy Péter az est folyamán többször is beszél az országról, melynek írója, amelyhez tartozik, és amelyik őhozzá. Tudjuk, ez az összetartozás szépséges fikció, az ország szívesen tagadja meg íróit, és ettől boldogságunk ezen a lusta hétfő estén árnyalatszerű és tünékeny. SZŰCS TERI BESZÁMOLÓJA.
„Amit írok, annak nyolcvan százaléka valóság” – mondta Takács Zsuzsa a Literárium-est egy viszonylag korai pontján. Ezzel megválaszolt egy bennem motoszkáló, fontosnak tűnő kérdést is, egyúttal arra is rávilágítva, hogy a jelen esetben a kérdés talán nem is volt fontos. NÉMETH BÁLINT ÍRÁSA.
Szász János filmjeiben az egyént így vagy úgy, de mindig felőrlik a rendszer kíméletlen fogaskerekei. Ezúttal konok ikerpár próbálja szembeszegülésből és kompromisszumból kikavarni a túlélés varázsitalát. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.
Nincs forradalmi hevület vagy lázas kapkodás a Nemzeti egyik utolsó bemutatott darabjában, Az ördög szekrényében. Az előadás valamiféle ráérősen csordogál az álnaiv álmatagságból a kedves huncutkodásokba, üdítő színészi alakításokba. RÁDAI ANDREA ÍRÁSA.
Az előző beszámolóban már érintettem a függetlenség kérdését, most van itt az ideje a kifejtésnek: a showcase soron következő három napján látható kilenc előadásból hetet budapesti független színházi csapatok készítettek. JÁSZAY TAMÁS BESZÁMOLÓJA, 2. RÉSZ.
Erős, tempós beszéddel igyekszik tolmácsolni a szünet nélkül adott, alaposan megrövidített drámai költemény verssorait a Nemzeti Színház előadása. Önmaga ellen teszi, mivel lényege nem a szóban, hanem a bábos-bábus darabközelítés figurakettőző szimbolikájában lenne. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Bár a vita, amelyben ez a hozzászólás megjelenik, a színházkritikáról szól, amikor a felkérés után hamarjában végiggondoltam, kiket tartok igazi nagy kritikusnak, két kivétellel csupa alkotóművész jutott eszembe. A két kivétel pedig két zenetudós. FÁBRI PÉTER ÍRÁSA.
A Nemzeti Színház előadásában, A tanítónőben nyújtott alakításáért kapott jelölést Molnár Piroska, a Színikritikusok Díja női mellékszereplő kategóriájában. A magyar kritikáról kérdeztük. PROICS LILLA INTERJÚJA.
Lehet játszani a számokkal, lehet buherálni is őket, ha azt akarjuk látni, de főleg láttatni, hogy dől a nép a színházba – ettől még az marad a makacs igazság, hogy az irdatlan méretű szegedi szabadtéri színpadán csak a Mágnás Miska hozta a nézőket, és az sem könnyen. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
Bródy Sándor falusi zsánerképeinek minden mozzanata magyarázatra szorul, jóllehet semmi lényegi nem változott: az urambátyám ma korrupció néven ismert, a „fajmagyar szupremácia” egyszerűen rasszizmus, a makulátlan tanítónő pedig ugyanúgy jön, lát és továbbáll, ahogy eddig is. LÉNÁRT ÁDÁM ÍRÁSA.